Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Szenti Tibor: Közösség által kiváltott woodoo-jellegű halál, illetve belső késztetésből feladott élet

„— Édösapám ott feküdt még az ágyában, ami tűle szokatlan volt ebben az időben. Ráköszöntem illendően, de nem szólt sömmit. Ismét köszöntem, de nem felelt. Szaladtam a féijemhön elmondani a hírt, aki influenzás beteg volt, rosszul érözte magát, és még szintén feküdt. Rosszat sejtve azonnal fölkelt és kimönt. Amikor visszagyütt az alsó házbul, azt mondta, hogy „— Kedvesöm, édösapám mög van halva." Amikor kitakartuk, azt láttuk, hogy fölvötte szép fehér bűgatyáját, oszt abba feküdt bele az ágyba. Hanyatt feküdt, oszt a mellén a kézit összefonta, mintha imádkozna. Vergődés nem látszott rajta." Unokái beszélték el, hogy „a halála az első álmában érhette. Azonnal szaladtunk a faluba Kónya János doktor úrhoz, aki szívelégtelenségöt állapított mög. Kedves apánk csak költözött ezön a röggelön, de nem a bagolyvárba, hanem lőcsös kocsin a székkutasi temető ravatalozójába, onnan pedig a temetési engedély mögszörzése után, a vásárhelyi Kincsös temetőbe. 1957. március 15-én temettük. Pinkóczi Gusztáv református lelkész azt mondta a gyászbeszédiben, hogy „— Nem jutott el az ígéret földjére." Ezután az unokák még egy érdekes eseménysorra, a március 15-höz fűződő családi vonatkozásokra hívták föl a figyelmemet. Hocsi István fia, Imre is március 15-én halt meg, 1981-ben, és az unokája 1990. március 15-én született. Három nemzedék váltotta egymást nemzeti ünnepünk évfordulóin valamiféle babonás, transzcendentális rendben, mintha lélekvándorlással jöttek, mentek volna. 151