Halmágyi Pál szerk.: II. honvéd emléknap Makón 1995. A Makói Múzeum Füzetei 85. (Makó, 1996)

Szakály Sándor: Kiugrás vagy kitartás?

Szakály Sándor Kiugrás vagy kitartás? A magyarországi harcok kezdetéről, földrajzi, katona-földrajzi vonatkozásairól Korom Mihály helyesen szólt előadásában, melyben utalt arra az igen fontos történelmi tényre is, hogy vizsgálódásainkat mindig az adott történelmi korban fennállott politikai és földrajzi határoknak megfelelően kell elvégeznünk. Ezért nem hiszem, hogy ma már külön bizonyításra szorulna az a tény, hogy az „akkori Magyarország" területére 1944 augusztusában léptek a szovjet Vörös Hadsereg csapatai. Természetesen az 1945 után — hivatalosan a párizsi békediktátumot (1947) követően — kialakult új országhatárok — melyek számunkra a trianoni határokhoz képest még kedvezőtlenebbek lettek — lehetővé és szükségessé tehetik, hogy a „mai Magyarország" területén lefolyt harcokról, illetve azok kezdetéről is szóljunk. Hozzá kell azonban tenni ehhez azt, hogy az adott időszak hadműveletei nem egy-egy országhatárt vettek figyelembe, hanem földrajzi viszonyokat, katonapolitikai szempontokat, a támadók és a védők erejét, az utánpótlási lehetőségeket, stb. Egy-egy országhatár nem jelentett szükségszerűen megállást, új támadás tervezését. A hadműveleti és harcászati lépések a mindenkori haderők — illetve a politika — érdekeinek megfelelően alakultak. Korom Mihály helyesen mutatott rá arra — és ezt nem a tiszteletreméltó lokálpatriotizmusa tetette vele —, hogy a mai Magyarország területére e térségben léptek először szovjet katonák, az itt lezajlott harcok eredményeként került a szovjet csapatok kezére Csanádpalota, Elek, Battonya, majd az első város, Makó. Mindezekre az eseményekre 1944 szeptember-októberében került sor, amikor a hadihelyzet alakulása egyre inkább arra kellett (volna), hogy ösztönözze az ország politikai és katonai vezetését, hogy igyekezzen valamiféle kivezető utat találni a biztos vereségből, csökkenteni az országra zúduló szenvedéseket. Sajnos a mindenki számára elfogadhatónak tűnő megoldást nem sikerült megtalálni. A politikai és katonai vezetés egy része — talán nem tévedek ha azt mondom a többség — úgy vélte, hogy az országnak tovább kell folytatnia a harcot. Ebben a hozzáállásban szerintem alapvetően nem az eszmék — pl. a nemzetiszocializmus melletti kiállás, vagy a hungarizmus vállalása — voltak a meghatározóak, hanem a második világháború keleti hadszínterén addig szerzett tapasztalatok és a kommunizmutól való — nem teljesen alaptalan — félelem. Gondoljuk csak meg, a Lengyelországot 1939. szeptember l-jén megtámadó Németország mellé röviddel később felzárkózott a Szovjetúnió, két frontos harcra kényszerítve ezzel a korábban még Németország legyőzését hirdető lengyeleket. A Szovjetúnió — ekkor (1944) Magyarország ellensége — minden lelkiismeretfurdalás nélkül érvényesítette erőfölényét 1940-ben Romániával szemben, 1944 szeptemberében a semleges Bulgária földjére lépett, üzent neki hadat. A Szovjetúnió minden lépését saját érdekei irányították. 1944—1945-ben ez az érdek Kelet- és Közép-Európa minél nagyobb területeinek megszerzését jelentette. Sztálinnak erre a teheráni megállapodások értelmében „joga" is volt, hiszen a térség a későbbi megbeszélések eredményeként is szovjet érdekszférának számított. A magyar politikai és katonai vezetés ezt nem ismerte, vagy nem akarta felismerni. Még Bethlen István gróf, a magyar politikai élet nagy öregje is úgy vélte 1944-ben — amellett, hogy a