Halmágyi Pál szerk.: II. honvéd emléknap Makón 1995. A Makói Múzeum Füzetei 85. (Makó, 1996)

Szakály Sándor: Kiugrás vagy kitartás?

háborúból történő kiválást szorgalmazta! — papírra vetett emlékezésében, hogy a térség valószínűleg rövid szovjet megszállást követően a nyugati világhoz fog tartozni. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a „nyugat" feladja ezt a térséget! Ettől függetlenül úgy vélem, hogy a háborúból történő kiválás — természetesen erkölcsi megítélésünket illetően igen — nem sokat változtatott volna az ország helyzetén. Románia, Lengyelország és Bulgária példája bizonyíthatja azt, hogy a németekkel szembeforduló, azokkal a háború első percétől harcoló országok sem kerülhették el a politikai, társadalmi életüket megváltoztató változásokat. A létrejövő új rendszernek a megszálló hatalom ízlését kellett tükröznie. Lehetséges, hogy Horthy Miklós 1944. október 15—16-ai elvetélt kiugrási kísérlete siker esetén számára is biztosította volna a román királyéhoz hasonlító emigrálás lehetőségét, de az ország helyzetét alapvetően nem befolyásolta volna. Horthy azonban erre a lépésre sem tudta elszánni magát igazán. Neveltetése, addigi életútja, a bolsevizmus elleni gyűlölete nem tette lehetővé, hogy átlépje a maga felállította kereteket. Képtelen volt úgy gondolkodni és cselekedni, ahogy azt Ilylyés Gyula megfogalmazta, melyet Korom Mihály idézett az előbbiekben. A magyar irodalom, történelmi sorskérdéseink iránt is igen érdeklődő nagysága azonban a katonai kérdések ismeretének hiányában fogalmazhatott úgy, hogy a „megbízható hadtestek" az „udvar", a „vezérkar, vagy a megbízható része", stb. A hadsereg, a vezérkar csak egészében működik, részekre bontva képtelen ellátni azt a funkciót melyre megalkották, főleg nem akkor ha mentálisan is olyan feladatot várnak el tőle melyre nem készítették fel. A hadsereget — és itt a volt magyar királyi honvédségre, annak is elsődlegesen a tábornoki és tisztikarára gondolok — pedig nem készítették fel a háborúból történő kiválásra, főleg nem az addigi fegyvertárssal történő szembefordulásra. A magyar katonák többsége — itt a legénységre is gondolok — megismerve a német és a szovjet hadsereget, a két hadsereg fegyelmi, viselkedésbeli eltérését még mindig inkább a németekkel rokonszenvezett — az 1944. március 19-ei megalázó „megszállást" is figyelembe véve —, mint a harctereken ellenséggént feltűnő szovjet katonákkal. A „kitartáspártiak" alapvetően ezzel magyarázták cselekedeteiket és ez (is) befolyásolta 1944 októberének eseményeit. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról a szomorú tényről, hogy az elvetélt kiugrást követően az ország egésze hadszíntérré vált és addig nem látott veszteség, pusztítás, szenvedés zúdult az országra. Milliárdos értékek váltak semmivé, emberek tíz- és százezrei váltak a háború áldozataivá. A keleti-, délkeleti országrész lakosai ebből valamivel kevesebbet éreztek, a „malenkij robot", a fosztogatások, erőszakoskodások, megaláztatások azonban őket sem kímélték. Ugyanakkor az is tény, hogy ebben a térségben indult meg elsőként egy új, demokratikus Magyarországért való összefogás. A hagyományos kisgazda és szegényparaszti támogatottságú politikai erők mellett komoly szerephez jutottak a hazatérő kommunisták, illetve a hirtelen azzá válók. Nem egy esetben a különböző pártok tagjai között meglévő kriptokommunisták tették lehetővé a különböző demokratikus intézmények átalakítását, az erők módosulását. Igaz szinte mindenki abban a reményben cselekedett, hogy egy emberibb, igazságosabb társadalmi-politikai rendszer kialakulását segíti elő, a gyakorlat azonban mást mutatott. Az 1945 és 1947 között meginduló politikai, társadalmi, gazdasági fejlődés megakadt és a kommunista hatalomátvételt követően a visszájára fordult. Korom Mihály pontosan fogalmazott, amikor az mondta „A sztálini típusú szocialistának nevezett egypártrendszeres dikta15