Halmágyi Pál szerk.: II. honvéd emléknap Makón 1995. A Makói Múzeum Füzetei 85. (Makó, 1996)

Korom Mihály: A magyarországi harcok kezdete 1944-ben

és hányan viszik végbe. Nem pedig az, hogy mi a szövetségesi hűség és a lovagiasság romantikus, egyéni felfogása. A hadiszerencse forgandósága országokat sem ment fel a helycserének olyan végrehajtásától, aminőt a létfenntartási politikai érdek elemi kötelességként vár el. „Első tekintetre — írja Illyés Gyula — mintha a fegyverbarátságnak ilyesféle elárulása bénította volna Horthyékat is 1944 tavaszán és nyarán. De tétovázásuknak mégsem ez az igazi oka, mert hisz Hitler ezt a fegyverbarátságot ekkor már elárulta, Horthy tőrbecsalásával, a magyar haderő hátbatámadásával. Horthy kezét ekkor már (csak) a vak osztályérdek kötötte. Nemcsak a nemzeti, hanem az egyéni erkölcskódex is Fráter György-i (tehát Bethlen Gáborénál is erdélyibb) húzást engedélyezett, sőt írt elő. Meghátrálni akár egy meghajlás erejéig az árulás folytán immár szabályszerű ellenség előtt, s hathatós cselekvésre tömöríteni az erőt. Vagyis összegyűjteni a megbízható hadtesteket a Kárpátok akár északi, akár déli tövében, s helyzetváltás pillanatában odatelepíteni az udvar-1 és a vezérkart (v. megbízható részét). Ehhez azonban az kellett volna, hogy Horthy egyetlen erkölcsi alapja az országlásra ne a kommunizmustól való rettegés, a kommunisták mindenekelőtt való megsemmisítése lett légyen. Horthy még ekkor is — még a 48-as zászlók hazaküldésének szép jelképe után is — a maga egyéni erkölcsének hatása alatt attól tartott, hogy a szovjet Vörös Hadsereg katonái úgy bánnak vele, ahogy ő bánt el a magyar Vörös Hadsereg volt katonáival." Minden valószínűség szerint ez a fajta magatartás is — bár a kormányzó 1944. október 15-i kiáltványában beszélt a hitlerista hitszegő hátbatámadásról, — jelentős mértékben hozzájárult a szükséges és határozott kormányzói lépések elmaradásához 1944 őszén. Ezzel viszont az úgynevezett történelmi, vagy úri középosztály érdekhatalma ismételten a nagyrészt általa okozott nemzeti válságból képtelen volt kivezetni az országot. Végezetül szeretném felvetni és vitára ajánlani az antifasiszta koalíció katonai megszálló politikájának tartalmi kérdései s a független, szabad és demokratikus ország megteremtési kísérletének összefüggését az 1944—45 és 1947—48 közötti években. A hitlerista megszállástól és a fasiszta nyilas uralomtól 1944 ősze után szinte csak az antifasiszta koalíció katonai, politikai és diplomáciai eredményeként szabadulhatott meg Magyarország is. Ehhez azonban kiűzendő a fasizmus erőit, katonailag meg kellett szállni az országot. E feladatot Közép- és Délkelet-Európában mindenekelőtt a szovjet haderő hajtotta végre. Ennek során Magyarország is szovjet katonai megszállása alá került. S ez a háborús romboláson és pusztításon túl még tovább fokozta az áldozatok, a károk és a nehézségek mértékét. Egyes néprétegek kollektív büntetését és több tízezer civil fogságba hurcolását eredményezte. Ekkor azonban még hatottak az antifasiszta koalíciót a katonai célokon túl is létrehozó és összetartó más politikai célok és törekvések is: az atlanti charta eszméi, a többpártrendszeres parlamenti demokrácia megteremtésének, a faji és vallási egyenlőségnek, a gyülekezési, a sajtó stb. szabadságának és bizonyos demokratikus gazdasági és szociális céloknak az elérése a zsarnokság alól felszabadult népeknél és országoknál. Ezeknek a demokratizálódást szolgáló politikai és gazdasági törekvéseknek a megvalósítását a háború végén a szövetségesek előírták s az azt követő 2-3 évig még valamennyi győztes nagyhatalom, főbb területeken a Szovjetúnió is, segítette, szorgalmazta, illetve megtűrte. Bár e mellett valamennyi győztes nagy és kis szövetséges, saját külön hatalmi érdekeit is érvényesíteni kívánta a legyőzöttekkel szemben. Ezek a lehetőségek mégis módot adtak az egyes országoknak, hogy az adott kereteken belül megkíséreljék kiépíteni saját független, demokratikus politikai, államhatalmi, gazdasági