Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Szigeti Lajos Sándor: A költői teremtés, mint kegyelmi állapot

Szigeti Lajos Sándor A költői teremtés mint kegyelmi állapot (A tenger motívuma József Attila lírájában) A klasszikus modernség költőjének egyik lehetséges menekülésmítosza a csönd, a hallgatás világa: a csönd állapotában a költő nyelven túli nyelven tud megszólalni; a Pilinszky János megfogalmazta néma beszéd el nem érhető, de megkísérelhető elvének érvényesülése kegyelmi állapot, s mint ilyen, a teremtés lehetősége. Ezt példázza kitűnően József Attila egy különös verse, melynek címe nem a megszokott helyen, a szöveg fölött, hanem a szövegben található: íme, itt a költeményem, Ez a másodk sora. K betűkkel szól keményen címe: „Költőnk és kora." Különösen a második sor az, amely a költői nyelvet új helyzetbe hozza, benne a nyelvi jelsor önmagát jelöli. íme, a kegyelmi állapot, a teljes jelazonosság állapota: a teremtés lehetősége és kényszere. S a költő nem is tesz mást, mint teremt: önnönmagát, viszonylatait s a köré létfeltételéül szükséges teljes univerzumot: „Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt, / a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal hálád — / mindenség a semmiségbe, / mint fordítva, bennem épp e / gondolat." Ez a vers az utolsó, melyet nyomtatásban még látott, nem sokkal halála előtt, a költő. Fölmerülhet a kérdés, vajon a teremtés motívuma maga mennyire foglalkoztatta a költőt? A kérdésre úgy adhatnánk választ, ha nyomon követnénk az őselem-szimbolika törvényei szerint építkező verseket, illetve a négy őselem: a föld, a levegő, a víz és a tűz motívumát, illetve archetípusát

1, ezek ugyanis föl-fölcsillannak már a legkorábbi versekben is s végigkísérik az egész életművet, mégis választunk is közülük, mégpedig a víz, pontosabban a tenger képét-képzetét, annál is inkább, mert a korai művek e vonatkozásban is Adyt követik, aki pedig ebben is az első jellegzetesen modern magyar költő. A modernség rehabilitálta ugyanis a romantikának, a lázongások irodalmának e legkedvesebb kísérő, táji motívumát: a tengernek a képét. Ott zúgott a tenger már a Sturm und Drang Goethéjének költészetében, ott Byron verseiben; elkísérte magányos útján Coleridge „vén tengerészét" s Shelley Alastorát, ott hánykolódott Heine, Lermontov, Poe költeményeiben, feltűnt Wagner „bolygó hollandijának" homályló dallamában, s mintegy új életre kelt, uralkodó lett a modernség új arcú romantikájában. A tenger volt a főhős Baudelaire pusztulást s újat együtt vállaló, merész, céltalan utazásaiban, végtelenjét idézték Nietzsche más partok után vágyódó Kolumbus-dalai, s Lautreamont szédült, őrült víziói. Távoli nagy vizek hívását hallotta Henri de Régnier és Tristan Corbiére, „az óceaán bohémja", s mint mindennek a betetőzője, megjelent Rimbaud űrbe táncoló „részeg hajója"." S feltűnt — mint Király István írja - „a végtelen vizek hagyományos, szép szimbóluma rögtön az induláskor Ady Endre lírájában is. Már az első igazi Ady-kötet verseiben, az Új versek-ben ott kéklett a 7