Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Szigeti Lajos Sándor: A költői teremtés, mint kegyelmi állapot

tenger. S a pálya végéig, „az utolsó hajókig" hallatszott zúgása. Paradox módon — s épp ezért jellemzően — uralkodó lett egy tengerek nélküli ország lírikusánál a tenger motívuma. ... a lényeg mindvégig azonos maradt: a teljes életnek, a végtelennek vágyát, félelmét, veszélyét — a nagy kihívást hozta ez a zárt, emberi világba." Király szerint nem — illetve elsősorban nem — irodalmi reminiszcenciaként került Adyhoz a tenger motívuma: 1904 őszén, Nizzában járva, két hónapon át szinte együtt élt vele: néhány héten át a Léda-szerelemmel s Baudelaire-rel, a végtelen vágyak kemény, tiszta költőjével, s az ő versei — A fároszok, Az ember és a tenger, Moesta et errabunda — hatására is kísértette a Messze igézete. „A korlátok közé kényszerült élet — jelképesen mintegy — vágyón a parton állt, s figyelt a habok hívó zúgására. „Tengerpart, alkony, kis hotelszoba" volt a „daloló vad tengert" hallgató, magányos vágynak az elrendelt díszlete. „Pálmás parton" tűnt fel a bámuló nézők előtt a tenger „vörös szárnyú, nagy, vízi szekere". „Sötét vizek partján" kellett birkóznia. Partra kényszerülten élt a magyar ugar fáradt száműzöttje, s azt a percet idézte, várta, mikor újból, bátran nekivághat majd az ismeretlennek, s előtörhet „nagy szűzi vizekre", „boldog nagy vizekre", mikor ha holtan is, de tengerre vágtathat vele a komor „vörös bárka". „Más ég alatt szűz hajnalokon, lármás habokon" akart élni, a „szent nagy óceánba" kívánt befutni az avantgard lélek csillapíthatatlan nyugtalansága."

3 (Az idézett versek: Egyedül a tengerrel, Vörös szekér a tengeren, Sötét vizek partján, Várnak reánk Délen, Harc a nagyúrral, Új vizeken járok, Rettegek az élettől, Teremtés a tengeren, így szólna a szám, Értől az óceánig.) A fiatal József Attila — mint utaltunk már rá — Adyt követi nem csak a motívumkezelésben, de helyenként még a megfogalmazásmódban, a pátoszt sem nélkülöző magatartásban: „szép szűzi tó" képe jelenik meg az Ezerfárosznyi végzetben, az útrahívásb&n pedig egyszerre érezzük meg Rimbaud, Baudelaire s Ady vágyainak újrafogalmazódását: Libbenő, lágy árnyad az ár locsolja — csolnakom ring, szállna az útra máris! ó, hiszen vár engem a messzi szépség szűz kikötője! Ezekben a korai versekben „Harsog a tenger, árad a tenger" (Végtelen óta), „Rengő csoda a Tenger!" (Tengerhez), még a Csend is „Riasztó, mint a fölmorajló tenger". Hatalmas kamaszenergia, lelkesedés munkál e sorokban, s követelő kérdéseiben: „Hát hol az a tenger, amelyik / Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót"? (Tüntetés), mégha megszólalnak közhelyes utánérzések is: „Lelked ... Ringatózik mély tenger ölében" (Hozzá!). Adyra mutat vissza, ahogy várja a lélek, „hátha partot ér" (Lélekszirten) vagy ahogy a biztonság féltését: „S elsüllyedünk, ha nincsen partunk" (Szép lobogóval, vagy anélkül), a biztonság utáni vágyat megfogalmazza: „S de furcsa állat a magános ember, / Szeretne látni büszke partokat" (A gyerekszemű élettavon). Igazi egyéni mozzanatokat azok a versek mutatnak, amelyekben bibliaira, zsoltárosra fordul a hangja: „S megcsöndesülnek mind az óceánok ... Az én számról friss források fakadnak" (Tanítások), „Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények / Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna rá ártatlan életükre" (En dobtam). Ekkor már — 1926-tól — a primitív teremtésmítoszok szemléletének megfelelően, egyértelműen női princípiumként jelenik meg a víz, mint a Szeretők lázadásában is: 8