Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Olasz Sándor: A József Attila-i vershagyomány és a mai magyar irodalom

szólalás, a nyelvi értés és nyelvi kompetencia reménye az újabb magyar költészetből sem tűnt el. * József Attila még úgy gondolta, hogy a vers nélkül meggörbül a világ gyémánttengelye. A gyémánttengely — ha volt egyáltalán — már régen meggörbült... Szükséges, hogy vers írassék? A költészet, az irodalom mint szent öncélúság iránti mai (?), mindenkori (?) kételyeket annak a költőnek a versével érzékeltetem, aki mindig is közel állt József Attilához, s szinte egy személyben tudott és tud közvetítő lenni egymással nem vagy csak nehezen érintkező irodalomtörténeti korszakok között. Orbán Ottó: A költő a költészet hatalmát dicséri 1 közönybe fulladnak robbanékony verseim leírok egy verssort nem történik semmi csak a halk kuncogás hallatszik na ugye megmondtuk amitől persze teljesen kiborulok és ordítani kezdek AZ NEM LEHET HOGY ANNYI SZÍV mire ismételt kuncogás hallatszik már miért ne lehetne nahát ez aztán végképp sok nekem nyomorult kor nyomorult közösség szikrázik egy prófétai átkot a házilag barkácsolt verspetárda aztán kialszik 2 nem történt semmi és minden józan megfontolás ellenére valami történt úgy képzeljük a dolgot mint a víz körtáncát ég és föld között lebegünk beleszivárgunk a talajba sókat hozunk-viszünk nem vagyunk sehol hanem egyszercsak kitör a botrány és gyógyíthatatlan izgágaságunk népharag vagy tudományos fölfedezés képében megrázza az idő félkész épületét nicsak mondják az arra járók már megint tavasz van 23