Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)
Szigeti Lajos Sándor: A költői teremtés, mint kegyelmi állapot
kület", „A csipogó árnyakból fiókáit / összegyűjti a szürkület." Hideg, fagyos világ vesz körül bennünket, a teljes univerzum e képzetekkel terhes: Idegeim elmerítem, mint a hálót, húst fogni s a nehéz vízen könnyű álmot. [...] Kiterített fagyos háló az ég, ragyog — jeges bogai szikrázón a csillagok. (Háló) A víz azonban nemcsak a földdel elegyedhet, hanem a levegővel is: jellemző formái a köd, a pára, a gőz. A köd is egyik főmotívuma az életműnek, kapcsolatba hozható a csönddel (Ködből, csöndből) és a semmivel (Óda), egyébként pedig tekinthetjük az ősvíz vagy magzatvíz emlékének; az anyasággal való kapcsolata nyilvánvaló: a képzettársítások közt szerepel az anyatej is [,,a köd szoptatós melle buggyan" (Ritkás erdő alatt), „csüggedten várják a fák a sebes, apadt mellű ködöt" (Fák)]. A pára, a felhő általában, mint elpárolgott víz, a szublimált vagy szublimálandó ösztönöket jelenti, hasonló értelemben jelenik meg a gőz (Eszmélet), ám hangulata, természetszerűleg fülledtebb. A negyedik őselem, a tűz is hasonló „metamorfózison" megy keresztül: immár kiégett tűznek látszik, többnyire korom, füst formájában. A város peremén valósággal tobzódik e képzetekben: „Ily kormos, nagy szívet / az látott, hallott, ki napot látott / füstjében fulladni meg", „puha szárnyakon száll a korom"; még a sursum corda liturgiái fordulata is őrzi a motívumot: „Föl a szívvel, / füstölögjön odafönt!" A Külvárosi éj ben és az Elégiában is találunk példát: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen!", „Mint ólmos ég alatt, lecsapódva, telten, / füst száll szomorú táj felett". Egyetlen vers van, mely szinte minden vonatkozásban „kilóg a sorból", s ez az Óda, mely feleselni próbál a kiégő világgal: „Szeretlek [...], mint lángot a lélek, test a nyugalmat". A tűz, a láng a lélek egyik állapota, a másik pedig — mint a Falu mutatja — a füst, a szállongó korom: „...Lámpát gyújtanak az asszonyok. / És erőlködve, rángva, / égbe röppenne, mint elnyomott / lélek, a lángja. / El is lobban mind..." Az Oda kivételnek számít a teremtés szempontjából is, sugallva, hogy csak az örökkévalóság szempontjából ítélhető meg minden a szerelem pillanatában: „Hullámzó dombok emelkednek, / csillagképek rezegnek benned, / tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat", hogy a vers végén a szerelem szeretetté csendesülhessen a Mellékdal „Csobog a langyos víz, fürödj meg!" felszólításában. A késői versekben újra fölerősödik az újrateremtődés szándéka, ezt mutatja az „új világ" motívumának megjelenése is. E korszak idevonatkozó programversének mondható a [Zöld napsütés hintált...], mely visszamutat a korai Medáliákra és A világ teremtésé re: Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén, meztelenül, vígan, nagy messzi beúsztam biz én, a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen, bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem. 13
