Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Szigeti Lajos Sándor: A költői teremtés, mint kegyelmi állapot

Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem, a víz kihűlt és nagy hideg zuhant rám hirtelen. Szívemből rémület szökellt, mint bokorból a vad, kiálltottam vón, s keserűn szájon vágott a hab. A hátam mögött szüntelen valami ordított. Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyíkok csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele, elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete. Úsztam vagy úsztam volna, ám úgy értem partot ott, hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott A vers keletkezési idejéről, körülményeiről nem tudunk bizonyosat, azonban a korábbi feltételezésekkel

8 szemben úgy vélem, még a gyerekkorinál is korábbi időszakot idéz meg s nem más, mint a lehetetlen megfogalmazása; egy olyan állapot leírása, melyről az akkor még csupán ösztönlényként élő ember nem tud semmit, ez — még a születés pillanatát is megelőző, az anyaméhbeli állapot.

9 Nem e versben formálja meg először a költő e vágyát: újraélni a létezés harmóniájának naivan tiszta élményét, ezt tette már a Medáliákban is: „Elefánt voltam, jámbor és szegény, / hűvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott / megsimogattam a holdat, a napot, / és fölnyújtottam ajkukhoz a fát, / a zöld cincért, a kígyót, a kovát, — / Most lelkem: ember — mennyem odavan, / szörnyű fülekkel legyezem magam — —" Itt is a születés előtti lét s maga a születés, illetve a mágikus és természeti elemek felsorakoztatásval a teremtés fogalmazódik meg. A nappal és holddal megjelenített zárt univerzum birtoklása olyanfajta kozmikusságot jelent, mely a születés által véglegesen elvész, „mennyem odavan", ahogy a költő mondja. De a Medáliák mellett ezt fogalmazza meg a költő a Vallomás első tételében is: „Körülnézek, — benne vagyok a világban, mint egy mérhetetlen szeretetben. Mellem dagad, úgy érzem, semmi dolgom. Torkomból a görcs alászáll, s ha ez az állapot tarthatna, bizonyára föloszlana egész testemben. Epikusán, képben objektiválva ezt az érzést: gyermek vagyok az anyatestben." A tenger és a part motívuma az ez idő tájt írt versekben gyakran szerepel, s hasonló jelentésben. A Csak most című versben az új világba tartó költő így ír: „Elenyésztek a régi partok, / nem ődöngök zajuk-bajukban: / az emberarcok mélyiről / új értelem szegélye bukkan." A szülés-teremtés képzetköréhez kapcsolódik a motívum az Aki szeretni gyáva vagy utolsó két sorában is: „Egykor egy sejt a tengerben kikelt, / hadd jusson el már ökökös öledhez!" Az Elmaradt ölelés miatt panaszos szentenciájában és hiánytudatában is ezzel a képzettel találkozunk: „De mélyben, egyben él, aki szeret. [...] s nem is úszhattam a sodorral szembe / kedves öledben! ... Hol volt az öled?..." Az egész, a teljesség megfogalmazásához hívja segítségül a képzetet a Már régesrég című versben is: Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. A zúgó egek fenekén lapulok most, e költemény szorongó lelkem buboréka. 14