Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Szakály Sándor: A katonapolitikai helyzet alakulása 1944 őszén Dél-Kelet Európában

illetve annak egy részét elgondolkodtatták, hiszen ezt követően Magyarország vált az egyik fő célponttá, a következő hadszíntérré. Amikor 1944 augusztusában a szovjet Vörös Hadsereg csapatai az Úz völgyében elérték az akkori Magyarország határait, akkor a magyar katonai vezetésben, de a politikusok egy részében is élt még az a remény, hogy a Kárpátok hegyvonulatai, mint természetes akadályok megállíthatják a szovjet csapatokat, hiszen azok megerődítve olyan akadályt képezhetnek, melyek arra ösztönzik a támadókat, hogy az országot északról és délről megkerülve érjék el céljaikat. Ebben az esetben mi a háborút viszonylag tisztességesen, kevés szenvedéssel és veszteséggel fejezhetjük be. Amikor azonban a román kiválás bekövetkezett, a Romániában lévő német csapatok és a román királyi haderő alakulatai között összecsapások kezdődtek, úgy tűnt, hogy a magyar—-román fegyveres konfliktus kirobbanása is csak pillanatok kérdése lehet. A magyar elképzelés az volt, hogy a megváltozott helyzetben el kell érni a Déli-Kárpátokat és meg kell szállni a hágókat, különben Dél-Erdélynél a szovjet csapatok, az átállt román erőkkel együtt bármikor és nagyon gyorsan betörhetnek az ország területére. Ezért 1944 szeptemberének első napjaiban megszületett a döntés, miszerint magyar támadást kell indítani DélErdély ellen. Ehhez azonban megfelelő erő nem állt a katonai vezetés rendelkezésére. Kihez lehetett fordulni ebben a helyzetben? Ahhoz a szövetségeshez, pontosabban fegyvertárshoz — Németországhoz — melynek szintén érdeke volt a szovjet—román támadás feltartóztatása. A németek maguk sem rendelkeztek azonban azzal a jelentős erővel, mely a támadáshoz, illetve annak sikeres befejezéséhez elegendő lett volna, de miután egy magyar koronatanácsi határozat úgy foglalt állást, hogy amennyiben a németek nem támogatják a magyar kísérletet, akkor az ország fegyverszüneti tárgyalásokat kell, hogy kezdjen a szövetséges hatalmakkal a háborúból történő kiválás érdekében, kész helyzet elé lettek állítva. Értelemszerű, hogy ez nem lehetett Németország érdeke. Gondoljunk csak bele, néhány hónap alatt „elesett" Bulgária, „elesett" Románia és kiválik Magyarország. Ez azt jelenti, hogy két-három hónapon belül a Vörös Hadsereg csapatai az akkori Német Birodalom keleti határainál, tehát a mai Ausztria határainál, Bécs előterében lehetnek. A németek tehát a magyar megkeresésre azonnali segítséget ígértek. Az ígéret részben meg is valósult, de a dél-erdélyi támadás rövid sikeres előretörést követően elakadt és a túlerőben lévő szovjet seregtestek és átállt román csapatok vehették át a kezdeményezést. Védekezésben lévőkből támadókká váltak. Amikor Magyarország számára egyértelművé vált, hogy a Kárpátok elfoglalása, a Kárpátvonal őrzése, illetve védelme lehetetlen, akkor felmerült a lehetősége annak, hogy politikai megoldást kell találni a háborúból történő kiválásra. A katonai erő sem a védelemre, sem a helyzet módosítására nem elegendő. Mi lehet ebben a helyzetben a megoldás? Az, hogy Magyarország tárgyalásokat kezdeményez a szövetséges hatalmakkal. De azon belül is kikkel? Az amerikaiakkal, a brittekkel, az oroszokkal? Mind a katonai, mind a politikai vezetés számára a tárgyalófél „kiválasztása" okozta a legnagyobb gondot. Elvileg létezett egy 1943 szeptemberében datált megállapodás a nyugati szövetséges hatalmak és Magyarország között, mely azt is tartalmazta, hogy amint a nyugati szövetséges hatalmak elérik Magyarország területét, a magyar honvédség csapatai leteszik a fegyvert és Németország ellen fordulnak. A nyugati szövetségesek viszont távol voltak Magyarország határaitól, míg az oroszok már az ország egy részét el is foglalták. Ennek ellenére a politikai vezetés, nevezetesen az államfő mégis a „nyugati megoldás" felé hajlott, jóllehet reálisan felmérve a lehetőségeket elmondható volt erről a kezdeményezésről (is), hogy „hamvában holt". Hiába repült Náday István nyugállományú vezérezredes a kormányzó megbízásából a nyugati szövetséges erők olaszországi főhadiszállására, ott értésére adták, hogy a magyar kiválás lehetőségének a kulcsát Moszkvában őrzik. Ez pontosan megegyezett a korábbi, Bernből érkezett információkkal, melyeket az ottani magyar katonai attasé és a „diszidens diplomaták" küldtek Magyarországra. 6