Halmágyi Pál szerk.: Torma Imre emlékezete (1893–1954). A Makói Múzeum Füzetei 78. (Makó, 1993)

Szelesi Zoltán: Torma Imre emlékezete

Szelesi Zoltán: Torma Imre emlékezete* Torma Imrével (1893—1954), ezzel az ismeretlenségben élt makói festővel közel tíz esztendő előtt egy Vásárhelyen rendezett megyei tárlat alkalmával találkoztam. Vele való dolgom futó és felületes volt. Homályosan emlékszem már csak alacsony, törékeny alakjára, fáradt, intelligens arcára, magányosságot tükröző zárkózottságára... Másodszor és ezúttal „maradandóan" 1958-ban rendezett emlékkiállítása alkalmával ismerkedtem meg Torma Imrével. Összegyűjtött művei előtt állva tekintetem lepkeként röpködött virágképeinek egyikérői-másikára: a lila orgonákra, a sárga krizantémumokra és a fehér cineákra, melyek nagy, dús csokrokban pompáztak vásznain. Előadásuk erőteljes, színgazdag s örömteli volt. Úgy tárulkoztak elém, mint a valóságban: a természet szemet-lelket gyönyörködtető ajándékaiként. A művész munkaábrázolásait nézegetve az volt a benyomásom, hogy ezek nem az olcsó megoldású szalonpiktúra termékei, hanem élményszülte, realista alkotások, melyekből a munka tisztelete és áhítata árad. Dolgozó alakjait Tornyai János robusztus erejével ragadta meg. Mind az Asztalosok, mind a Varró Alcímű festményein markánsan, de ugyanakkor finom lírával érzékeltette a munkálkodó kéz nyomán születő alkotást. Érdeklődése nemcsak az üzemi (Kazánfűtők), de a falusi ember tevékenységére is kiterjedt. Nehéz, vaskos tagú zsákoló férfiak, hálót merítő marosi halászok, lovaikkal együtt erőlködő földmunkások, vagy izzadt hátú arató parasztok, mind-mind mint előző képeinek hősei: a munkában testtel és lélekkel együvé olvadt embert ábrázolják. A Kubikusok, a Szántás, a Fadöntők, a Zsákolók és hasonló témájú festményei az alföldi mesterek mélységének és komolyságának tanulságait tükrözik. Tájképeinek alaphangulatát szintén a férfias komolyság, a mély érzelem, az erőteljes lendületesség és az összefogott látásmód jellemzi. Természetsugalló alkotásai, mint a Lúdvári részlet, az Árvíz fákkal, vagy a Makói csordajárás, a marosi táj szépségeit és a szülőföld szeretetét tolmácsolják. Képeinek ember nem járta vidékein a csöndesség és a romantika honol, s általa a természet titkainak: az erdők, folyók, tisztások varázsos hangulatainak boldog tanúi lehetünk. A szabadból visszatérve, a meleg otthont nyújtó szobák csöndességében a művésszel együtt mi is megpihenünk. Interieuijei, szobabelsői intim családi emlékeket és egy asszonyt őriznek, akit a férj a művész odaadó szeretetével vesz körül. Feleségéről, önmagáról és másokról festett portréi a szín és forma nyelvén kifejezett őszinte vallomások: az emberről. Alkotásainak némelyikében — mint a Kőgörgető és a Háború című műveiben — van valami szimbolikus és monumentális elem, mely Torma Imre soha meg nem valósult freskófestői vágyaival függ össze. A félig elfeledett Maros-parti művész, kinek táj festészetére Rudnay Gyula is hatással volt, pár év előtt felfedeztetett. 1958 januáijában történt emlékkiállításának létrehozása nem volt hiábavaló fáradság. Tárlatának megnyitásán — a helyi József Attila Múzeum nagytermében — szinte ember-ember hátán tolongott. Makó egész társadalma tisztelgett a kiváló festő emlékének, s nevéről a város vezetősége utcát nevezett el. A siker a kiállítás következő állomásaira: Szegedre és Vásárhelyre is kiterjedt. E tárlatsorozat olyanná lett, mint egy jelképes végrendelet, mely nagy örökséget hagy hátra az utódoknak. De nemcsak értékeket, hanem fontos tanulságot is tartalmaz: Torma Imre akadályokkal teli munkássága figyelmeztet bennünket — hivatalos illetékeseket és művészetkedvelő magánosokat egyaránt —, becsüljük meg jobban még életükben tehetségeinket... * Megjelent a Művészet 1962/2. számában. 17