Halmágyi Pál szerk.: Torma Imre emlékezete (1893–1954). A Makói Múzeum Füzetei 78. (Makó, 1993)

Ecsődi Ákos: Torma Imréről

Ecsődi Ákos: Torma Imréről* Néha megjelent a városban. Mindig jólöltözött volt. Alakja törékeny, száraz, sovány arca mint egy tibeti bölcsé: szenvtelen és megfigyelő, éles orra gőgöt, cimpái szenvedélyt mutattak. Nazális hangja, rövid nevetése az el nem ért életcélt, meg bőven kijutott szenvedését takarta. Sima haját rendben tartotta, gonddal fésülte, mert az baráti módon vele szenvedett és szépen megfehéredett. Keskeny cipői ápoltak voltak. Úgy járt a hosszú egyenes úton a Bálvány utcában, hogy fényes maradt a lábbelije. Talán nem is lépkedett, csak gondolkodott és a tervei emelték át tócsákon meg a poron. Mert mindig fölfelé törekedett, annak a magasságnak az ormára, amin elérte volna művészi önelégültségét. De szenvedett, mert nem nyert olyan elismerést, hogy megnyugodhatott volna a maga erejében. Mindent megtett, hogy tisztességgel teljesítse festői sorsát, de ki látja előre a pályát, amit be kell járnia?... Festett, hogy elérje álmát, a természet képpé fogalmazott titkát, a csodát, ami kinyílik a képben, élő tájat, küzdő embert, szépséges virágot festett. Problematikája kifejező erőt, tisztaságot, hangulati, mozgási, rajzi világítási gondolatokat tartalmaz. Megjelenítési módja a természeti formákat impresszionisztikus, sőt némelykor expresszív nyelven használja. Általában látott valóság indítja, de mindig túlhalad a közlő naturalizmuson. Makói volt, hitt a földben, megművelte, hitt az emberben, ezért képeit értelmesen, embernek festette. Bár tudta, hogy van más is, rengeteg könyvében látta a megromlott emberség torz vetületeit, a képkeretbe fogott hiperspekuláció értelmi roncsait. Mégis hű maradt nemes festői szándákaihoz, tiszta érzelemmel, józan értelemmel festett, makói nap alatt verítékkel kereste kenyerét. Ebben áll Torma rangja. A makói földhöz tartozik, a szépség makói indítékait varázsolta képpé. Művészete, mint a szivárvány, földön ered és földbe torkollik. Ő Makó álló csillaga. A halál már lezárta életművét, értékelése áttisztul az idők szűrőjén. Makó dolga, hogy önmaga rangját a szellemi tradíciók ápolásával is növelje. * Megjelent A makói Múzeumi Baráti Kör Értesítője 1965. 2. számában. 18