Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

Epilógus Régóta készültem felmérni a változásokat, mit is hozott 1989 decembere Bodónak? Először is kétségtelen pozitívum, hogy a megmaradást, a létet, a továbblépés lehetőségét, s néhány próbálkozást, amely a sikeres változás csíráját hordozza. Első látásra nem sok változott Bodón, legalább is nem jó irányban: hiányzik a falu névtáblája, amely 1990 nyarán Fülöp Oti esküvőjekor még állt; nagyon halovány Bodó neve a kilométer kövön is, amit már körülbástyázott a gaz. Méteres dudva, muhar a futballpályán, az árokparton, a gátnál. Itt-ott lila szamártövis virágzik. A termelőszövetkezet területe maga a pusztulás: eladták a gátért, be is vitték Lúgosra; eladták az őrházat, már félig le is bontották, düledezik az állomásra vezető fahíd, nincs korlátja, állítólag van, aki innen tüzel. A gépállomás mint egy roncstelep. Rumel Zoltán traktorista is panaszkodik: nincs cserealkatrész, nincs gázolaj, nincs beszerző. Berogyott a temetőhöz vezető fahíd is. Igaz, feljebb építettek betonhidat. A központban a falusi bolt takaros, mint mindig. Varga János és felesége, Emma szorgoskodik itt. Igaz az áruválaszték a régi. A pék zárva. Herczeg Lajcsi nincs az őrhelyén. Viszont a nyári kert már kinyitott. Vendégei is vannak. Tófalvi Géza, volt tanítványom jelenleg traktorista lohol utánam. Örülünk a viszontlátásnak. De belőlem csak kibökken az elégedetlenség. — Mi van fiúk? A nagy kultúrra rá sem lehet ismerni! Nincs függöny, drapéria. Vakon tátonganak a hiányzó ablakszemek. Az iskolától megfájdul a lelkem. Senki sem fizet a pusztításért, rombolásért? Hiszen ez a közösség, a falu tulajdona! A Molnár-lakban (néhai igazgatói lakás) István Csabáék laknak. Maholnap a fejükre dől. Nem lehet megjavítani? — Nem csinál itt már senki semmit — sopánkodik Géza — és főleg nem ingyen, tanárnéni. Mindenki futkározik a földje, a pénze után. Hála Istennek a templom körül állványoznak, a parókiát is javítják. Lelkészt várnak, meg készülnek a születésnapra. Nini, a Bakos-házban kocsma nyílt. Az volt régen is. Igaz, most valami bárnak hívják. Varga Tibor vezeti. Ő is a huszonéves generációhoz tartozik. Azon gondolkodom, az sem volna szégyen, ha valami csárdának neveznék el ezt a vendéglőt. Benéztem Juhászékhoz is. Úgy hallottam az ifjabb Juhász Sándor vette meg a kollektív állatállományát, 90 tehenet és az istálót. — Már csak negyven maradt — meséli az új vállakozó — a többit levágtuk, elmértük. Majd megpróbáljuk fajállatokkal. Van földünk, apáméknak is, Olgi lányomnak is az anyja után. Lesz takarmány elég. Különben is disznótenyésztésre szeretnék átállni. Van itt sok jó hentes, mindjárt fel is lehetne dolgozni. Úgy érzem, jó ötlet. Helyi forrásokra épít. Egyelőre kevés embernek ad munkát, mert az egész család dolgozik, de van perspektívája. A másik falu végen is jó hírek: P. Szabó Sándor molnár bérli a vízimalmot. Az előtte álló vendéglőt Végh Marci és a felesége Enikő. Kerestem Balogh Józsefet, a bálinci polgármester helyettest, aki egyben helyi RMDSZ-elnök is és az egyház gondnoka. Kicsit sok funkció ez így egyszemélyben, mert sok a vele járó megoldatlan probléma is. — Nagyon nehéz rendbehozni a múlt hibáit — magyarázza. Az emberek sem a régiek, türelmetlenkednek. Mi már nagyon kevesen vagyunk, de a fiatalabbja így is próbálkozik. Gondot okoz a föld megmunkálása is: 1700 hektár a bodói határ és alig 400 hektárnak akadt gazdája. Az sem mind megmunkálható a géphiány miatt. Igaz, Rumel Zoli már vett traktort! Az iskola?! Az tényleg siralmas. A baj az, hogy senkit sem lehet felelősségre vonni, mert szerződés nélkül adták ki az utászoknak. Akkor már minden mindegy volt, Bodót úgyis le akarták törölni a térképről. — Igen, de csak él valaki azok közül, akik kiadták! — vágok közbe indulatosan. Aztán 37