Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

visszafogom indulataimat: szegény emberek teljesen egyedül kínlódnak. Most kellene az igazi segítség: mezőgazdasági gépek, vetőmagok, fajállatok, vagy csak néhány jó ötlet, egy éleseszű vállalkozó. Aztán megfordítjuk kocsink rúdját. A házak takarosak mint mindig. Bodó és Újbálinc között a jegenyesor. „Fáradt lábam estére hazatalál." Még egy búcsú pillantás a Varga Piros néni utcájába. Kostéjon egy rövidke pihenő: Fésűs Sándorné Magdi, meg Mohácsi Böske fia szép, sárga bélű dinnyét árulnak. Majd egy évtizede, hogy elhagytuk e tájat. Most lelkem mélyéből feltörnek a könnyek: Bodófalva, tündérvölgy, ifjúságom nekilendülése, az indulás az élet, a szerelem, a házasság, az első két gyerek; az apám hangja, az apám tekintete — ki akkor hagyta itt ezt a nyomorúságos világot, mikor azt hittem, örökre búcsúzom Bodótól. Elkerültem innen, de a lelkem eltéphetelen szálakkal kötődik a vajúdások földjéhez, Bodóhoz, ahová most is hazamegyek, mert hazavárnak, ahol minden öregember kicsit az apám is: Babicsák Barna bácsi, Dobsa Imre bácsi, Gulyás Sanyi bácsi és a nagytorkú öreg Juhász. És azok is, akik megpihentek a domboldalon néhai Bodó uram mellett: P. Szabó Sanyi bácsi, az örök kurrátor, az öreg Debreceni vagy Diriczi Gábris, a falu fejfa- és rímfaragója. Nem léphetek úgy e földre, hogy eszembe ne jussanak Székely János sorai, amit itt is plántálgattam haszontalan nebulóim fejébe: Itthon vagyok, ismét itthon vagyok, Van ajtóm már bátran kopoghatok, Sarokba vágom táskám és kabátom, Körém gyűl népem és családom. (Székely János: Itthon) 38