Fenyvesi László: Makó mint hódoltsági nagyváros a 16. században. A Makói Múzeum Füzetei 64. (Makó, 1989)
Makó mezővárosi reformációja, művelődése
1587-ből értesülünk a makói katolicizmus fennmaradásáról. A Váradon működő horvát jezsuita szerzetes, Pitasich Márk (Marko Pitasic) a gyulaiak invitálására látogatott el a hódoltságba 1587-ben. Innét aztán egyenesen Makóra ment, mert úgy informálták, hogy a Maros-menti mezőváros környékén 12 mérföldnyi távolságban nem található sem világi lelkész, sem szerzetespap. A jezsuita hittérítő keserűen regisztrálta, hogy e népes helyen a lakosságnak alig egynegyede maradt hű régi hitéhez, a többi viszont „eretnek" lett. Méginkább elszomorította az, hogy a hitüket megtartóknak is teljesen feledésbe merültek a legelemibb vallási fogalmak is: a makói katolikusok már sem a szentségekről, sem a gyónásról és az áldozásról nem tudtak semmit. Mindenesetre az „eretnek" befolyás alatt álló városi magisztrátus nem gördített akadályt az elé sem, hogy a jezsuita szerzetes az egyetlen templom szószékéről misét celebráljon a hit élesztésére. Makón már 1570 elején hozták létre a szentháromságtagadó gyülekezetet, a reformáció bevett vallásfelekezeteinek legradikálisabb ágát. Ellenfelük, Károlyi Péter, a tudós református váradi iskolarektor 1570 tavaszán már Makót is ama hódoltsági „nagy sok helyek" között sorolja fel, ahol gyökeret vert az antitrinitárius „szekta". Basilius István a fiatal Thordai Mátét hagyta Makón 1570 elején az újonnan megszervezett unitárius egyházközség lelkipásztora gyanánt. Nyilvánvalóan nem ment perpatvar nélkül az egyetlen templom és a hozzá tartozó javadalmak, illetményföldek megosztása Makón sem. Véglegesen visszaszorítani sehol sem sikerült az unitáriusokat, akik a század végi nagy pusztulásig szilárdan megvetették a lábukat Makón is. A kolozsvári jezsuiták egyik levele szerint a Körös—Maros közi tractusban Makó város a központ, ahol két parókia áll, melyek közül az egyik a kálvinista, a másik pedig az „Ariánus" papé. Az új hit és a régi vallás protestáns lelkészei sokat vitatkoznak egymással dogmáikon, mégpedig ugyanazon templomban, miközben a két felekezet hívei békésen hallgatják őket. 12 9 Az unitárius hitfelekezet lelkipásztora az 1580-as években is Thordai Máté volt, aki 1559-ben kezdte egyetemi tanulmányait Wittenbergben. Eddigi ismereteink szerint ez a mozgékony, vitatkozó szellemű makói lelkész volt az egyetlen olyan literátusa a XVI. századi Makónak, aki bizonyos irodalmi ambíciókat is táplált, s ha igen szerény formában is, de nyomokat hagyott a protestáns egyházi lírában. Ebben az időben, alighanem Endrődi utódaként, már Pankotai János állt a makói kálvinista eklézsia élén, akit 1589-ben egyúttal a Körös—Maros közi tractus espereseként említenek. 13 0 Úgy látszik, az 1569—1570 es unitárius fordulat, s főleg az 1570-es hitvita révén csekély befolyásúvá zsugorodó Békés helyett ismét Makó lett az esperesség székhelye, ahol a reformátusok e nehéz időszakban is meg tudták őrizni fele befolyásukat. Meglehet, az 1589. június 8-án, Makón megtartott esperesi zsinatot Pankotai nemcsak az egyházszolgálati kérdések megvitatására hívta össze, hanem a környékbeli unitáriusok túlságos „épülése" miatt érzett aggodalma is erre késztette. Riválisa, a művelt Thordai a valószínűleg éppen ekkortájt írt versét, „Az Izraelnek egy Istenéről és annak szent Fiáról, az Jesus Christusról és az szent Lélekről" szóló énekét ugyanis ezzel a meglehetősen optimista végkicsengésű strófával zárta: „Az ki lelki örömmel ezeket kiadta, Isten oltalma alá minden dolgát hagyta, 12 9 Kanyaró F.: Unitáriusok... 1891. 91. 13 0 Uo. 154. (Tévesen csak 1590-ig szerepelteti Makón!); Reizner J.: Makó... 1892. 20.; Borovszky S.: Csanád... I. 1896. 296., 440., 449.; Szirbik Miklós: Makó... 1926. 47. 28
