Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)

Hofer Tamás: Magyar vágómarhák Tirolban

Hofer Tamás MAGYAR VÁGÓMARHÁK TIROLBAN Az 1563—64-ból fönnmaradt, hét és fél hónap forgalmát rögzítő váci török vámnaplóban 30 248 nyugatra hajtott ökör elvámolását jegyezték föl.

1 Az ökrök közül 3175-öt Makóról hajtottak föl. Ezt a számot egyetlen más alföldi helyiség sem múlta felül: Debrecen például 2132, Szeged 1718, Kecskemét 1661 marhával szerepel. Ezekből az adatokból joggal következtethetünk arra, hogy a Körös-Maros vidékének és szorosabban Makónak kimagasló szerepe volt a 16. századi virágzó alföldi vágómarha-tenyésztésben és kivitelben. A makóiak így saját történetük részének tekinthetik a 16. századi magyar marha ki vitelre vonatkozó adatokat. Remélem, így tekinti ezeket Tóth Ferenc is, akinek a következőkben születésnapi köszöntésül szeretnék néhány régi híradást átnyújtani a külföldre hajtott magyar marhákról. Az 1970-es évekre a magyar marhaexport útvonalainak, szervezetének föltárása nemzetközi témává vált és az Edinburgh-i 1978-as gazdaságtörténeti kongresszus már ezeknek a kutatásoknak az alapján rajzolhatta be a magyar marhakivitel útvonalait a kontinens térképére.^ A Pusztapécsen (Auspitz, Hustopece), Bécsen és más ausztriai vásárhelyeken, illetve az egykori magyar szóhasználattal élve Potonyon (Pettau, Ptuj) keresztül Nürnberg és a dél-német városok, sőt tovább Strassbourg, Köln, Párizs felé, illetve a Velencébe vezető útvonalak egyaránt megvilágítást kaptak. Othmar Pickl megemlítette, hogy az Észak-Olaszországba vezető „laibachi út" Villach felé vezető elágazásának volt egy meghosszabítása Dél- és Észak-Tirol felé is,

3 a magyar marhák tiroli kiviteléről azonban — tudomásom szerint — sem hazai, sem külföldi kutatók pontosabb adatokat nem közöltek. Erről a tiroli kivitelről idézek a következőkben néhány részletet. Az első adalék Schwazból, a 16. századi virágzó tiroli ércbányászat központjából származik. G. Rösch innsbrucki udvari tanácsos 1558-ban írt verses országleírása Schwärzt mint „minden bánya anyját" említi. Mint városi tömörülés is igen jelentős volt ekkoriban. 1500 körül, Granasztói György számításai szerint a Vorarlbergtől Erdély keleti határáig, Csehországtól az Al-Dunáig terjedő „dunai térségben" Schwaz volt a harmadik legnépesebb város, a 40 ezer lakost számláló Prága, a 25 ezer lakosú Bécs után mintegy 20 ezer főnyi népességgel.

4 Az ezüst- és rézbányákban a 16. század közepén 10-12 ezer bányász dolgozott itt. Nem minden alap nélkül hangoztatják történészek, hogy a Schwazban kitermelt ezüst — amelynek mennyisége 1477 és 1550 közt elérte az 1 308 000 kg-ot — döntő szerepet játszott a Habsburg-uralom kontinentális mértékű kiterjesztésében. V. Károly császárrá választásához fölvett kölcsönt is jórészt a schwazi ezüstből fizették vissza.

5 A schwazi üzemek és bányászok elől jártak azoknak a modern munkaszervezési formáknak a kialakításában, amelyek már voltaképp a modem gyáripari szervezetek felé mutatnak. Schwazban már a 15. század közepén két műszakban dolgoztak és 1500 körül megjelent a három műszakban végzett munka is — teljesen elszakítva ezzel a munkát a nap járásához igazodó hagyományos rendtől. A schwazi bányászok, akik helyi nagyvállalkozók üzemeiben szerződéssel dolgoztak; és ha ezüsttallért találtak, maguk is „nyereségrészesedést" kaptak, 1447-től megesküdtek, hogy valamennyien egységesen rendezett bérért állnak munkába.

7 — Ez mintegy a kollektív szerződés képét vetíti előre. A szerződött bérben a napszámon kívül más juttatások is voltak. A béreket az 1556-ban írásba foglalt Schwazer Bergbuch szerint a bányatulajdonosok „mit Traid, Schmalz, Tuech oder mit parenn Gelt" (gabonával, zsírral, posztóval, vagy készpénzzel fizették ki. Ez az áruval történő bérfizetés másutt, például a csehországi bányákban tilos volt — a munkás nem volt köteles a természetbeni fizetést elfogadni. A schwazi bányászok azonban, úgy tűnik, szívesen vették, mert a bányaüzemek támogatták, szubvencionálták a természetbeni ellátást és 29