Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)
Hofer Tamás: Magyar vágómarhák Tirolban
általában a szokott piaci árnál kedvezőbben számolták el az élelmiszereket, posztót. Különösen támogatták a schwazi mészárosokat, hogy a húsárakat alacsonyan tarthassák. II. Ferdinánd főherceg például a mészáros céh mestereinek átengedte a közeli Watten-völgyben a kiterjedt legelőit „vágóállataik fönntartására és legeltetésére". Itt érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a magyar marhák szóba kerülnek. Hans-Wolfgang Strätz, aki 1976-ban elsősorban munkajogi szempontból elemezte a „Schwazer Bergbuch"-nak a Bochumban őrzött példányát, ebből a jogszokások mellett a bányászat eszközkészletére, terminológiájára, szokásaira is kiterjedő gazdag forrásból idézi, hogy évente 5—6 ezer magyar ökröt hajtottak Schwazba. 1 0 Ez a szám más korabeli adatok fényében reálisnak tűnik. Graz lakói például 1573 körül évente 5 ezer magyar ökröt fogyasztottak el. 1 A schwazi bányászok számára azonban a magyar marhák nem csupán húsellátást jelentettek. A marhabőr ekkoriban nélkülözhetetlen nyersanyaga volt a bányászatnak. Ebből készültek a bányászok fejét, nyakát védő csuklyák, a fenékbőrök, a bőr vödrök stb. A magyar marhák bőre pedig kimagasló minőségűnek számított, éppen a szabad ég alatt folyó tenyésztés következtében. Tömöttebb, tartósabb volt, mint a melegebb égöv alatt nevelt vagy istállóban tartott állatok bőre. Othmar Pickl véleménye szerint a Ptujon, Ljubljanán át vezető útról a Dráva felső völgyén tovább haladva jutottak el a magyar marhanyájak Dél- és talán a Brenner-hágón át Észak-Tirolba. Villach nagy szerepe Velence, Eszak-Itália felé irányuló magyar marhaexportban megkönnyítheti, hogy az alpesi völgyekben magyar marhanyájakat képzeljünk el. I. Miksa császár 1512—1517 közt a „Villacher Ochsengesellschaft"-nak monopóliumot biztosított a magyar marhák Velencébe való kivitelére és a villachi Siegmund von Dietrichstein évente le is szállított 13 ezer ökröt. 1515 októberében egy ljubljanai kereskedő arra tett ajánlatot az Észak-Tirolban állomásozó brunecki ezrednek, hogy a császári sereg számára havonta akár ezer ökröt is szállít a Brixen/Brisaggio, • • • 13 Trient/Trento útvonalon, ha kívánják, Verona környékéig. Ez az adat is jól járható marhahajtó utakat sejtet az Alpokban. Az osztrák és német kutatók arra egyenlőre nem közöltek adatot, hogy a Duna déli partján húzódó fontos marhahajtó útról esetleg egyes csordák lekanyarodtak volna az Inn völgyébe. A magyar marhák tiroli jelenlétére van még egy korai adat, bár ez nem vágómarhákra vonatkozik. A hercegi kamara 1320-ban az Etsch/Adige völgyében Terlan/Terlano mellett fekvő neuhausi majorban új istállót építtetett a „magyar marháknak" és szürke posztó tunikát (szűrt) vett a „nagy magyar tehenek" őrzőjének (famulus custodiens vaccas magnas ungarias). 1 4 Az adatnak különös jelentőséget ad, hogy közlője, Otto Stolz az egész középkori tiroli forrásanyagban ezt az egyetlen konkrét utalást találta csak a marhák fajtájára. Úgy tűnik, a „nagy magyar teheneket" tenyésztési célból szerezték be, így gondolta az adatot később idéző Jean Vogt is. Figyelemre méltó, hogy a magyar tehenek ismertetőjegye nagy testméretük volt. Bökönyi Sándor jól megalapozott hipotézise szerint ugyanis úgy gondolhatjuk, hogy az Európa szerte elterjedt és Magyarországon is használt kis termetű, sokféle célra használt marhákból Magyarországon tenyésztették ki azt a szabad ég alatti tenyésztésre, távoli piacokra való hajtásra alkalmas, szívós, nagy testű vágómarhát, ami aztán a 15—16. században oly híressé vált. Az 1365-ös esztergomi vámtarifa már megkülönbözteti a „nagy ökröket" és Wolfgang von Stromer úgy véli, hogy az 1358-as nürnbergi birodalmi gyűléssel kapcsolatban említett „nagy marhák" szintén magyar ökrök voltak. Az 1320 -as tiroli adat mintegy a kitenyésztési folyamat és a nagy testű magyar marha külföldön való megjelenésének datálásához adhat támpontot. 30
