Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)
Hoffmann Tamás: A földmérés története
Hoffmann Tamás A FÖLDMÉRÉS TÖRTÉNETE A földmérés a gazdálkodás elemi szükségletével kapcsolatban alakult ki. A művelt föld nagysága, a művelés (napi) teljesítménye adott viszonyítási alapot, ezt a teljesítményt vetették össze más fogalmakkal. A szántástechnika kezdetben a talajfelszínt tűrő ekék jegyében tökéletesedett. A bronzkorban meghódította a Mediterránumot és Közép-Európát, valamint az At lanti-Európa egy részét, később, az i.e. I. évezredben Kelet-Európa és Skandinávia lombhullató erdőkkel tarkított tájait, majd az I. évezredben benyomult a fenyőrégióba is. Az elmúlt két évezredben barázdát szántó ekék is terjedtek el, kezdetben a Pó-síkságáról kiindulva a kelták lakta tájakon, elsősorban ÉszaknyugatEurópában, főként a római provinciákban, majd később, a korai középkorban és azt követően Délkelet-Európa ligetes steppéin. Míg a túró eke vonóereje egy igába fogott ökör-pár volt, a felszántott földdarab alakja pedig többnyire négyzet, a szántó eke fogatolásához két-három pár vonójószágra volt szükség — kezdetben ökrökre, s a középkor óta helyenként lovakra. Ennek a technikai változásnak az oka mindenekelőtt az volt, hogy az Alpoktól északra (és másutt a kontinentális klíma övében, ahol kötött talajok vannak) a talajműfelszín felesleges nedvességét, ami délen, keleten és északon, vagy mindenekelőtt Délnyugat-Ázsiában, ahonnan a szántás technológiáját az európai pre históriában adaptálták, egyáltalában nem szükséges. A túróekék többségével a földet kétszer: hosszanti- és keresztirányban szántották meg, ezzel a módszerrel tudták fellazítani a talajt, ám erre a barázdát szántóekével dolgozva nem volt már szükségük, inkább arra, hogy az eke meg is fordítsa a barázda talajszeletét. A hosszanti- és keresztirányú szántás parcellája többnyire derékszögű négyszög lett, a barázdáktól tagolt parcella pedig keskeny téglalap, amolyan „nadrágszíj-föld". A földmérés területmértékei ezekhez képest a parcellaformákhoz igazodtak. Ebből elégséges érv következik arra vonatkozóan, hogy a szántástechnika, a parcellaformák és a mértékrendszerek a Mediterráneumban, illetve az Alpoktól északra összefüggnek egymással. A kapcsolatok három ponton tételezhetőek fel: 1. a perhistoriában, amikor a szántás és a túró-eke elterjedt a kontinensen, 2. a római időkben, amikor a provinciákban (és azok határain túl) elterjedtek a déli civilizáció technikai újításai, s ezekkel együtt számolási és mérési szabályok, illetve azok alkalmazása, 3. a római időkben, majd azt követően és a középkor folyamán, amikor a barázdát szántó ekékkel már hosszú parcellákat alakítottak ki, továbbra is használták a római eredetű mértékeket, noha — a technológia teljesítményeit figyelembe véve — új normákkal arányították azokat és néha új jelentést is tulajdonítottak nekik. A középkorban szokásos fogalomhasználat ott maradt fenn, ahol elterjedt a barázdát szántó eke. Meglehetősen nagy területe ez Európának. Észak-Itália, az Alpok övezete, a Massive Centraltól az Atlanti-óceánig, Anglia és Írország, a német nyelvterület, a nyugati szlávok tartományi, a Kárpát-medence és a vele érintkező balkáni tartományok, keleti irányban pedig Dél-Ukrajna, Skandináviában pedig annak déli része övezete. Ez mind olyan táj, ahol a római időkben és azt követően egészen a középkor végéig a barázdát szántó ekék felváltották a bronzkori-vaskori eredetű túró-ekéket, ezzel egyszersmind az európai gazdaságitörténet leghosszabb korszakának csaknem valamennyi technikai emlékét. Alkamasint ezzel magyarázható, hogy a régi módszerek alkalmazásának bizonyítékai mindenütt a peremeken maradtak fenn, olyan övezetekben, ahol a gazdálkodás új módszerei csak korlátozott mértékben terjedtek el, továbbá, ahol meglehetősen sok szabad föld állt mindig rendelkezésre, tehát a gazdálkodás intenziválódását, a talajok permanens művelését nem kényszerítette la a népesedés 25
