Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A kibontakozás

ről tudakozódó kérdéseket követően mi, fiatalok hosszasan beszélgessünk egymással. Mindenről, ami éppen eszünkbe jutóit. Jmi eisuiOi'Dan a maKói dolgokról, ő meg persze a pestiekről, valamint terveiről. — Másnap eljött hozzánk. Hozta a Futóhomok dedikált példányát, nem eppen vizitidoben: delelőtt fel tíz volt. Ebből is látnattam, hogy az ilyeslele polgári tormasagOKra — velünk ellentetben, akiknek ez az élet termeszetes része volt — nem sokat ad. Megint belemerültünk a beszelgetésbe. Olyannyira, hogy eszre sem vettük az ido mülását. — Egyszer csak órámra pillantottam: Szent isten! Deli egy óra! Az ebedelés ideje szent volt nálunk. Apám rengeteget dolgozott, és ahhoz ragaszkodott, hogy minden délben pontosan egy órakor asztalnál üljön a család. Elkésni nem lenetett. Távol maradni is csak nagyon alapos indokkal. — „No, hát most vagy elmegy, vagy velünk ebédel", mondtam Ferencnek. Nem maradt ott. Hiányzott belőle az a „könynyedseg", az az ilyenkor rögtön működésbe lépő mechanizmus, amely a „társaságbeli embereket" zökkenőmentesen átsegíti az ilyen „vagy-vagy'' helyzetek buktatom. Ezután állandósultak látogatásai. — Hogyan jellemezné ekkori kapcsolatukat? — Barátok voltunk. Érdeklődtünk egymás iránt, megvolt a kölcsönös rokonszenv is, de ennél tovább nem jutottunk. A magam részéről legalábbis biztosan nem. De azt hiszem, ekkoriban még ő sem látta bennem annyira a nőt, hogy érdeklődését érzelmileg komolyabbnak lehetett volna nevezni. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy nem csupán terveibe, elképzeléseibe avatott be (ami persze imponált nekem), hanem érzelmi dolgaiba is. Sok mindent elmesélt, tanácsot is kért tőlem, egy-egy bonyolult kapcsolat (akadtak ilyenek az életében) kibogozását elősegítendő. Nos, nyilván, ha valakit szeret (szerelmének érez) egy ember, akkor hallgat ezekről előtte. Erre alapozom én, hogy nem csupán számomra, de részéről is kizárólag barátság volt akkoriban a kapcsolatunk. — Gyakran kaptam tőle virágot. A kísérleti telepen nyíltak ezek a tulipánok, amikből ölszámra hozott vagy küldött. A küldönc telepi segítője, névrokona volt. Makón a sok Erdei Ferencet, Sándort, Józsefet ragadványnevekkel különböztették meg. Többek közt: „ibolyaszemű", „kiabálós", „selyemgatyás", „bádogfogú" és „doktor" Erdei. Aki nekem a virágot hordta, a „kopasz" Erdei volt. — Ide kívánkozik: hagymaszövetkezeti „bukása" után Ferencnek a hangadó kormánypárti hagymásokkal nem szakadt meg a kapcsolata. Ennek bizonyíteKa az is, hogy továbbra is dolgozott a kiserleti telepen. Sőt, a „selyemgatyás" Erdei Ferenccel bensőséges barátsággá alakult és tartott haláláig. — Mi történt ezután? — Ferenc 1937 őszén készült tartós időre Pestre menni. A „Futóhomok" nagy, országos — bár vitát, ellenvéleményt is kiváltó — sikere után újabb szerződése volt az Athenaeummal, ezúttal a „Parasztok" című munkára. — Az utazást búcsúeste előzte meg. Amit a Hunyadi és a mostani Felszabadulás (akkor: Megyeház) utca sarkán lévő Iritz vendéglőben tartottunk. Pontosabban: a Ritzben, mert mindenki így hívta Makón. A tulajdonosnak sem lehetett ellenére a név (akkoriban a Ritz szállodahálózat ugyanazt a luxust, nagyvilágiasságot jelentette, amit manapság az Intercontinental-lánc kepvisel), úgyhogy a cégtáblája is valahogy így festett: iRITZ, S az i betű nagyon kicsi volt a többihez képest. No, a búcsúzásra eljöttek a makói barátok, élükön apámmal. Ott voltam én is. Az ügyvéd Tézsla Jóska (Ferenc egykori gimnáziumi osztálytársa) még él, ő is tudna biztos mesélni erről az estéről. A búcsúzkodás záróráig tartott. Akkor Ferenc hazakísért bennünket. Nagyon közel laktunk, csak átvágtunk a megyeháza (ma: városi tanács) előtti téren, jobbra fordultunk, és néhány lépés után már ott is voltunk, az Uri utcai háznál. Ferenc megígérte, hogy írni fog: rendszeresen. Bólintottam. Számomra az este kicsit lehangoló volt. Miért? Magam sem tudtam pontosan megmondani. — Másnap reggel fél hétkor aztán történt valami. Bekopogtatott (úgy is mondhatnám, felvert legédesebb álmomból) a szobalány. Jóval éjfél után kerültem ágyba, kábult voltam, csak ültem az ágyon, a spaletákkal elsötétített szobában, és próbáltam felfogni, amit a szobalány mond: „Erdei doktor úr itt volt. Hozta ezt a levelet." A lány felgyújtotta a villanyt, hunyorogva olvastam a sebtében papírra vetett sorokat, amelyek arról tudósítottak, hogy az ő számára is kissé nyomottnak tűnő este és hasonló érzéseket keltő búcsúzás után átment még a „Koroná"-ba, és nagyon gyorsan megírta nekem ezt a levelet. Óvatosan, mégis félreérthetetlenül közli: immár nem vagyok semmi tekintetben közömbös számára, több ez már, mint barátság. Többé nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy én nő vagyok, ő pedig férfi. 17