Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A kibontakozás

— Hát ez az óvatos fogalmazás azért világos beszed volt, es neitem aiapusan feiaata a lecket. IN em voiiam szacunes, ezt tudtam, de tudtam azt is, nogy a szép és okos baratsag e level utan tumaiauoit állásponttá vaiiK. Es íoleg azt tuatam, bogy nem akarom Ferencet elveszíteni. Hogy miért is? IViegproDaiom megxnagyarazni. — En a szülői házban korán megismerkedtem a haiadó eszmekkel, vonzasuKban nőttem fel, hatásukra alakult, körvonalazódott egyénisegem, iejiodott tudatom. Bizonyára íeltetlenül megoiztam apam nézeteinek helyessegében, de valanogy azért, elméletinek, elvontnak, kicsit a tamazia vnagauan mozgonan: is ereztem. — Eszmélő korom óta hallgattam az öregek eszmecseréit, vitáit, valanogy úgy, mint gyerek a mesét. Es mire felnőttem, sem tudtam teljesen valóságossá átértékelni. Hiszen úgy láttam, nem lép előre semmi, a beszéd beszéd maradt. (Akkor már túl voltunk Kolonics Jóska bácsi képviselő választási bukásán, amire pedig milyen lelkesedéssel és intenzitással készültünk! Ez megintcsak azt jelentette számomra: az elképzeléseknek nincs valós alapja, a jóindulatú és nagyon tiszteletre méltó fantázia világába tartoznak.) És ekkor jött Ferenc. S nemcsak ugyanolyan (sőt, még olyanabb!) elveket vallott, mint apámék, hanem hozzáadta az eszmékhez fiatalságát, lobogó lelkesedését (persze, gyakran kétségbe esett, letört is volt, de erről majd később még beszélek), erőtől duzzadó dinamizmusát. Az eszmék megteltek élettel, valóságosakká, szinte kézzelfoghatókká váltak. Még azt is el lehetett hinni: talán valóra is válthatók. — Nos, ezt a „vonalat", vagy ha úgy tetszik, ezt az eszmét a körülöttem forgó fiatalok széles társaságában még nem találtam meg senkiben. Persze, hogy mikor ráleltem erre a barátságra, heurékáztam. (Különben mind a ketten.) — De a Ferenc iránti érzelmeim tisztázatlansága miatt nem mertem vállalni, amit kért (hogy tudniillik, kimenjek elbúcsúzni az állomásra), hisz ennek színvallással felérő kockázata (és felelőssége) lett volna. — Ki időt nyer, életet nyer — gondoltam. Felhívtam a Hagymaházat. Ott volt, onnan készült indulni az állomásra. Elfogódottan, kissé dadogva közöltem meglepetésemet levele olvastán. Kértem, hagyjon időt a meggondolásra, és ígértem, hogy hamarosan érdemben írok. (Tényleg hamar írtam. Most, hogy a leveleket hosszú idő után újraolvastam, látom: nagyon hamar. Válaszlevelének kelte: október 17. A búcsú 10-én volt.) — És mi volt Erdei válasza? — Megindult Pestről a levéláradat. A küldemenyek a szegedi egyetemre voltak cuiie^ve, az expiesozieveieK, pedig (aKKOriban még gyorsan, valóban „expressz" kézbesítették ezeket a küldemenyeket) makói Un utcai házunkba. S a levelek, mmek is tagadnám, elég gyorsan megtették hatásukat. Az vesse rám az elsó követ, aki ellent tudott volna állni egy ilyen súlyú, merőben szokatlan, a szokványos szerelmes levelektől ennyire elterő, nemcsak érzelmet, de szomjas értelmet is tápláló, hiúságot is legyezgető, önérzetet is szilárdító frenetikus levélzuhatagnak. Addig olvasgattam őket, mígnem beleszerettem feladójukba. — Ahogy jöttek-mentek a levelek, egy héten 3-4 is, szinte viharos gyorsasaggal nyílt ki előttem. En talan kevesoe — niszen a téma ő volt. Olvashattam a „Nyugati levelek"-et, amiket ugyan öccsenek Irt, de bízvást mondhatjuk, nogy a szelesebb közlés igényével vetette oKet papírra. A levél tormája volt a műnek. Ha nem is kritikát, de észrevételeket közöltem ezekről: levélben. Aminek az lett a következménye, hogy „beleavatott" a „Parasztok" misztériumába. Valóban misztérium volt — annak érdekes, izgalmas, lenyűgöző, de kicsit félelmes ismérveivel. Egy-két fejezet jött egyszerre véleményezésre. Kíméletlen kritikát kért — és kapott. — Nehezen írt. Hol az írás technikai része döcögött, hol a megálmodott és eltökélt lényeg nem akart megjelenni a betűsorokban. Mélységesen szívügye volt ez a könyv, a fajtája élete. Azt akarta, hogy mindenki számára, aki olvassa, világos és meggyőző legyen: embernek csak emberhez méltóan szabad élni, és ebben az országban a parasztok élete nem ilyen. Ügy érezte, ezt csak úgy érzékeltetheti, ha a paraszti élet minden keservébe, bajába, verejtékébe belemerül, a személyes élmény hitelével szól róla. Ez az — immár mesterséges — „beleásás" nehezen ment. Nem segített ebben a „vezérkedés" címszó alatt, a levelekben gyakran, a valóságban még gyakrabban előforduló, helyesebben állandósuló politikai mozgolódás. — A Futóhomok visszhangja, a szabadegyetemi és egyéb előadások, cikkek, gyűlések, tehát a nyilvános szereplések egyre szaporították azoknak a számát, akik „pajzsra emelték", akik vártak tőle valamit. Mit is? Nos, az elvárások eléggé homályosak, megfogalmazatlanok voltak. Egyesek talán eligazítást vártak a zűrzavarban. Mások valamiféle kibontakozás útjának megjelölését. Vagy talán csak a 18