Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Makó nevezetességei

nyomtatásban ezután megjelenő búcsúversét, Hangzatka címmel. Ezek mellett novellákat, tanulmányokat (pl. az Orbán lelke c. kisregényt is), a Holmi c. kötetben megjelenő aforizmák javát is itt írta. Diósszilágyi Sámuel vendégkönyvébe október 18-án tréfásan ezt a rigmust írta be: Hic fűit Juhász Gyula — Üdille és vidula. Az Espersittől búcsúzó versben ilyen sorok vannak: „E hely vala számomra Helikon." Makói élményt őriznek a költői versei közül a következők is: Október, Tehenek, Rejtek ölén stb. A Kossuth-szobor c. verse a makói szoborról szól: ha a városban megforduló idegen megáll előtte, érdemes sorait fölidézni. Gergely Sándornak c. verse a korában jelentős makói származású szobrászhoz íródott, a Csendélet című verset — akárcsak a Hangzatká-1 — Espersitnek ajánlotta a költő, s az alkotó nyugalmat köszönte meg benne, melyet a mecénás hajlandóságú barát nyújtott vendéglátásával. Espersit lakóházát (Kazinczy u. 6.), mely Juhász Gyulának is, József Attilának is, s oly sok festőművésznek is meleg otthont nyúj'ott hetekre, sőt hónapokra, születésének 75. évfordulóján, 1954. január 18-án javaslatunk ellenére elmulasztotta emléktáblával megjelölni a „hálás" utókor. Pedig ide is ellátogathat majd a városban sétáló vendég, föleleveníteni nagy költőink emlékét, idézgetve a verseket, melyeket a költőbarátok írtak Espersitről, vendégszerető és alkotásra ösztönző csöndes hajlékáról, amely roskadozó könyvespolcaival, képekkel gazdagon teleaggatott falaival múzeumi hangulatot, a kultúra ihlető áhítatát lehelte. 7 Móra Ferenc magát „tiszteletbeli makainak" vallotta. Mint Juhász Gyula Espersithez, úgy járt ő is ki, ha valamivel ritkábban is, barátjához, Diósszilágyi Sámuel kórházi főorvoshoz, akit nagy szeretettel hívott népe szavajárásával „fölorvosnak", hiszen így a logikus, ha egyszer alorvos van! Irodalomtörténeti jelentőségű fénykép készült 1924. szeptember 18-án a már lebontott makói színház lépcsőin: néhány helyi vendéglátón — köztük Espersiten — kívül nem kisebb emberek álltak a fényképezőgép lencséje előtt, mint Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila és Károlyi Lajos, a festő. A szakállas festő és poéta keltette aztán a jámbor makaiakban a kirakatba kitett kép láttán, hogy ezek alighanem az — aradi vértanúk! S hogy csak heten vannak? — A többit tán má' kivégezték! így meséli ezt el Juhász Gyula a Móra-emlékkönyvben (1934), s ettől fogva hívják a képet az „aradi tizenhármak" fotójának, mely egyébként a múzeum József Attila-kiállításán is látható. Móra nemcsak fölolvasni és írni járt Makóra (Diósszilágyi kertjében írta a Georgikon-1!), de ásatni is, ahogy ő szokta mondani: a földet vallatni őseink felől. Bejárta a nagy parasztváros kiterjedt tanyavilágát, s a történet előtti múlt sok értékes kincsét mentette meg a tudomány, a kultúra számára. S közben mindenütt ismerkedett a néppel, tanult embereinek észjárásából, józan, reális életszemléletéből. Szerette a makói népet: nemcsak a hagymásról írt szellemes, meseszerű kis történetet, amint vetélkedik a barackjára büszke kecskemétivel, de Levél Makóra címmel örök emléket állít egy makói parasztasszonynak és egy makói munkásembernek, akik az úri intelligenciával ellentétben, példátlan megbecsülését nyújtották a tudománynak, a tudósnak. Amikor a hatóságok megtagadták a nagynevű írótól és tudóstól az autót, amely a kiszombori ásatások helyére kivitte volna az idős Mórát (1931), akkor egy makói parasztasszony ingyen ajánlotta föl erre a célra kocsiját; a makói kőműves pedig levelezőlapon hívta föl a szegedi múzeum igazgatóját egy házépítésnél előkerült leletre. Móra emlékét Diósszilágyi Sámuel házán (Dózsa György u. 14). 1954 óta szintén márványtábla őrzi. 38