Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Makó irodalmi hagyományairól

vendéglőben szerezte első benyomásait az emberekről, a társadalomról. Apja vette ezt ki bérbe a csanádi püspök uradalmától, 1877-ben. „Nagy forgalom, különféle népek jöttek ide — jellemzi Juhász Gyula Tömörkényről szóló életrajzában a makói nagyvendéglő sajátos világát — a Pista fiú szemügyre veheti az élet mindenféle vándorát." „Magyar, német, francia beszédek vegyültek itten, hazai és idegen arcok mutatkoztak... egy leendő író számára a legjobb iskola volt ez." Tömörkény későbbi írásaiban számtalan helyen fölcsillannak makói gyermekségének emlékképei, a makói Koronában megfordult embertípusok furcsa figurái. Kártyázó nagygazdák, nagypipájú gabonakereskedők, török zarándok, talján cukrász, román medvetáncoltató, torontáli sváb parasztok és a megyegyúlések előkelő urai: alakjaik mélyen a gyermeki lélekbe vésődtek. Itt ismerkedik meg a magyar paraszttal is először közelebbről: sokat bámulja a nagyerejű Félkezű Nagy Jánost, gyönyörködött jóízű szólásmondásaiban. Itt járta ki a református algimnázium négy osztályát, s itt kötött bensőséges barátságot a könyvekkel is. A könyvekkel, amelyek — inint Juhász Gyula megjegyzi — élete végéig hűségesen elkísérték. Móra Ferenc és Juhász Gyula már férfikorában jutott kapcsolatba ezzel a várossal. Juhász Gyulát sorsa addig hányta-vetette, míg 1913 őszén idekerült a makói főgimnáziumba tanárnak. Már ekkor idegei megrokkantak a sok megpróbáltatásban, magányban, keserűségben: sokat betegeskedett, de annyira megszerette Makót, makói jóbarátait, köztük Espersit Jánost, hogy amikor 1917-ben abbahagyta tanári működését, és Szegedre költözött, továbbra is sűrűn megfordult a városban. Egészen szanatóriumba vonulásáig, 1929-ig évente egyszer-kétszer meglátogatta Espersit Jánost, s házának ihlető csöndjében írta sok szép versét, önéletrajzi kisregényét, számos más prózai írását. Juhász Gyula életművében nagyon jelentős helyet foglal el Makó, aminthogy Móra Ferenc sem ok nélkül vallotta magát tréfásan „tiszteletbeli makainak". ő Juhász Gyula társaságában került már a világháború után először Makóra, de annyira megkedvelték egymást a várossal, hogy attól kezdve ő is sűrűn megfordult itt. Mint Juhász Gyula Espersitnél, úgy talált ő vendégszerető barátjának, Diósszilágyi Sámuelnek házában alkotó csöndet, kitűnő írói műhelyt. Büszkesége Makó irodalmi hagyományainak, hogy itt írta örökszép könyvét, a Georgikon-t. Szándékosan hagytam legutoljára a legnagyobbat, akit immár Makó „fogadott fiaként" szoktunk emlegetni, századunk Ady utáni évtizedeinek új magyar klasszikusát, József Attilát. Kétségtelen, hogy egyetlen magyar író, költő számára sem jelentett annyit Makó, mint éppen neki. Neki, a fiatal diáknak, aki árvaságában, szegénységében itt talált életében talán először — és talán utoljára — meleg szeretetre, pártfogó jó barátokra, melegszívű mecénásokra: Espersit Jánosra, Kesztner Zoltánra, Saitos Gyulára; jó tanárokra: Galamb Ödönre, Tettamanti Bélára, Eperjessy Kálmánra. S itt talált, az előbbiek révén, nagyszerű mesterre: Juhász Gyulára. Őt is Makó adta neki, az önzetlen, bátorító nagy szegedi poétát, aki biztató szavakkal indította el a fiatal diákköltőt a világirodalomba vivő útján. Nem minden aggodalom nélkül léptek ma ide a körülöttem ülő írók és költők e dobogóra. Olyan városban állni elő műveikkel, amelyben nem is régen József Attila, Juhász Gyula, Móra Ferenc tanította a szépre, igazra az irodalmat, a könyvet szerető makóiakat, jogos ez a félsz. Az ő nagyszerű hagyományaikat folytatni bizony nem könnyű dolog. Az imént egy évfordulóval kezdtem, hadd fejezzem hát be egy másikkal. A napokban múlott harminc esztendeje, hogy 1924. szeptember 18-án, az akkor még álló makói Hollósy Kornélia Színházban három szegedi szerző egyfölvonásos darab47