Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Tettamanti Béla emléktáblája előtt

légájának vendégszerető házában. Aligha volt véletlen, hogy amikor Makó a szegedi poéta negyedszázados költői jubileumát ünnepelte, 1923. június 18-án a Hollósy Kornélia Színházban az egykori tanártársak nevében Tettamanti Béla köszöntötte. Neki is válaszolt Juhász Gyula, amikor magát „a szeretet költőjének" vallotta. Az sem lehet véletlen, hogy Tettamanti Béla, a tudós nevelő, a nevelés tudósa, amikor Móra Ferenc tanításá-1 foglalta össze (1936), ennek lényegét is a szeretetben ismerte és mutatta föl. Alighanem önmaga arcképét is megrajzolta Móráról szólván, s a maga tanítását is megfogalmazta, amikor Móráéról ezt mondta: „Igen! Móra Ferenc előtt éppen ebben, a szeretetben nyilatkozott meg az élet értelme. Azonosítja a szeretetet az élettel: "A szeretet az élet...«" Tettamanti Béla nemcsak hirdette ezt, hanem gyakorolta is. Nem volt kérkedő fajta. A kevesek közé tartozott, aki élete végén megvallotta, hogy eleinte nem ismerte föl a fiatal diákköltő talentumát. Az önképzőkörről fönnmaradt adatok is azt mutatják, hogy mint tanárelnök nem dédelgette az ifjú poétát, hanem kemény megpróbáltatásoknak tette ki; Adyt állította mércéül eléje, és csak évek múlva ismerte el kivételes képességeit. De hogy ez a nevelés — a teher alatt nő a pálma bölcsességének jegyében — eredményes volt, arra József Attila szeretete, hálája, ragaszkodása a cáfolhatatlan bizonyíték. Három versét is Tettamantinak ajánlotta (Őszi alkonyat, Harc a békességért, És keressük az igazságot), több kötetét is dedikálva adta át neki, sőt egy fényképét is. E három vers, ez a sok dedikáció, levélváltásuk és a Galamb Ödönnek írt egyik levélbeli vallomás egyértelműen bizonyítja, hogy a több mint húsz évvel idősebb tanár barátként, fiaként bánt a szeretetre annyira rászoruló, árva József Attilával. Tettamanti életének legszebb emlékei közé sorolta a József Attilával folytatott vitáit, beszélgetéseit. Azt írta: „Attila családi házam mind gyakoribb látogatójává vált; volt idő, amikor szinte napról napra találkoztunk egymással. Látogatásai folyamán Attila megtalálta a mind bizalmasabb kapcsolatot családom minden tagjával; megszerette őt nemcsak feleségem, de édesanyám is, és szeretettel vette körül a nagy diákot két kisebb fiam. Mindezzel nemcsak ennek a fiúnak szeretetre méltóságát kívánom hangsúlyozni, hanem főleg azt a mély emberi vonását, amelynek erejénél fogva nagy és őszinte szeretettel tudott ragaszkodni mindazokhoz, akik az átlagosnál kissé többet törődtek vele." József Attila 1923-ban nem messze innen, a Szegedi u. 41. sz. alatt nyaralt Etus húgával a Makai-rokonságba tartozó Riesz néninél. Bizonyára akkor is gyakori vendége volt ennek a háznak, ahogy a szomszédban, Kesztner Zoltán családi otthonának is. 1923. december 13-án Tettamantinak számolt be pesti érettségijéről, és verseket is küldött volt tanárának: „Azonban őrülten kíváncsi vagyok, mit szól Tettamanti Bátyám ahhoz a nyolc vershez." 1924 nyarán Pesten gyámja és nénje útilaput kötött a talpa alá. Espersit Jánosnak így panaszkodott: „Hová? Ahova lehet. Nézzek tanítványok után. Menjek Makóra. Ott szeretnek. És ha nem kapok ott állást, két hónapig szívesen eltartanak..." „Hiszen tudom, hogy szeretnek engem, de éppen mert tudom, nem zsaroltam volna-e meg ezzel János Bácsit? Ödön Bátyámat? Béla bátyámat? Nem szeretem-e mindhármukat annyira, hogy megkíméljem szeretteimet ilyenektől?" Espersit megnyugtatására végül mégis lejött Makóra, és bizonyára akkor is gyakran igénybe vette Espersit házán kívül Galamb Ödön és Tettamanti Béla vendégszeretetét is. Levele végén is hármukat emlegeti. Pesten, írta, hiányzott neki Espersit „meleg, biztató szeme, simogató keze", Galamb Ödön „szerető magához való ölelése" és Tettamanti Béla „szerelmes, férfias, bátorító kézszorítása". 1926-ban Bécsben találkoztak. Attila egyetemre járt, Tettamanti ösztöndíjjal tudományos kutatást végzett. József Attila Tettamanti révén jutott be a „bécsi ma113