Tóth Ferenc: Erdei Ferenc szülőháza. A Makói Múzeum Füzetei 44. (Makó, 1985)
A nagyszülők
A nagyszülők A fiatalok — Erdei András és Lőrincz Sára — egyik szülőhöz sem költözhettek, ezért átmenetileg tanyásnak mentek, ezután árendás házban éltek a mai Nádasdy utca 5. alatt, majd megvásárolták a Nádasdy u. 17. szám alatti házat. Lőrincz Sára fölcsapott kenyérsütögető asszonynak. Vitte a szép púpos kenyeret a piacra meg az átalsó szomszédnak. Egyszer Csanádon vásárolt két libát, háton hozta haza, tömte valameddig és vitte eladni. A piaci árulással, kofálkodással teremtette meg a mindennapit. Erdei András járt aratni, hogy az évi kenyerük meglegyen, olykor földmunkát is vállalt, dolgozott a makói töltés magosításnál is. Erős, szívós ember volt. Nem kaszálta ki senki és sohasem panaszkodott, hogy melege van. A sármunkával is próbálkozott. — Nagyapám — emlékezik Bakos Sándorné — elmönt Szentösre téglát verni. Nagymama itthon maradt, de akkor mán vót égy-két gyerök. Csak novemberbe gyütt haza nagyapám. Közben a nagymama szorgoskodott, mer atyám még tavasszal elmönt. A gyerökök hítták az apjukat: édösapám, gyüjjön, van ám malacunk, mög liba is szokott lönni. Lőrincz Sára a gazdaság gyarapítója, a család lelke végül a libázás mellett kötött ki. A megvásárolt libát néhány napig dédelgette, hizlalgatta. Amikor piacra vitte, még a csőrét is megmosta, hogy szép piros legyen. — Harminchat évig jártak Pancsovára libáér — emlékezik a legidősebb unoka, Erdei András — mindön hétön kéccör möntek, ha esött, ha fútt. Ernyős kocsival hordták, oszt soványan adták el. Olyat hoztak, amit mán löhetött tömni. Nem ük tömték, csak ugy adták el soványan. Náluk csak két napig volt a liba, adták tovább. Családjai mán tömték: az én anyám is tömte, Julcsa néném is, Rozi néném is. Ide is huszonöt libát, Julcsa nénémhön is huszonötöt, Rozi nénémhöz is huszonötöt, de még a piacra is jutott. Perjámoson hordták össze a kofák kettő-három-ötivel, dajkám mög szödte össze a libákat. A kocsira kétszáz darab fért föl, mer négy sorba rakták, mer olyan nagy ernyős kocsi volt, gyékényponyvás. A ponyva rámán volt. A kocsióldal el vót rekesztve dérékon is. Az ajjába is fért égy sor liba, a dérékba is, akkor az ernyőbe mögént fért két sor. Az ülés mögött vót égy nagy kupulyka, abba mindig vót égy gyerök, amelyik szoptatós vót, azt mindig vitték. Azér a kupulykába, hogy a libák mög né csípjék. Vasárnap este indultak, oszt akkor hétfün vót a piac, röggelre odaértek. Azután mög szérda délután möntek, csütörtökön vót a piac. Makón mán a péntöki piacon eladták, a másikat mög a szerdai piacon, amit vasárnap hoztak. Röggel két órakor atyám kötözte össze a szárnyukat, mög a lábukat, rakta a kocsira, oszt vitték a makai piacra. Előfordult, hogy egy vagon libát vásároltak. Versecen bevagonírozták és itt Makón az állomásról lábon hajtották haza. A meleg és a hosszú út igen megtörte az állományt, sőt a Batthyány utcában egy falka fölrepült, és sohasem lett meg. Ez a nagy vállalkozás nem sikerült, de az egy lóval és lőcsös kocsival hetente kétszer bonyolított libaszállítás gyakorlata bevált, a család felemelkedését eredményezte. Míg Makón a zsellér sorból való szabadulás általános útját a hagyma jelentette, addig az Erdei család elsődlegesen a kis vállalkozói kofálkodás eredményeként tudott gyarapodni. így lett a család ragadványneve Libás Erdei. A libázás idénymunkának számított, természetesen állandóan folyt előbb bérelt, később saját földön földművelés is. Amikor tanyát szereztek, a gabona és takarmánytermelés jelentősebb állattartással is kiegészült. A gazdaság gyarapodásában a szaporodó földek termésének is egyre több szerep jutott. Tizenhárom járandót tudtak összeszedni, ami tizennyolc katasztrális holdnak felelt meg. A gyerekek már a hagymatermelésben nőttek fel. 277
