Tóth Ferenc: Erdei Ferenc szülőháza. A Makói Múzeum Füzetei 44. (Makó, 1985)
A nagyszülők
Ha nagyszülők között volt olykor feszültség, az italozásból származott. — Aszonta mindig dajkám — emlékezik Erdei András — tudod, kisfiam, ha atyád nem ivott vóna, akkor nem tizenhárom járandót szőröztünk vóna, hanem huszonhatot. Erre aszonta atyám: de akkor vót szöröncsénk, ha be vótam rúgva. — Erdei nagymama —- mondja Bakos Sándorné, a másik unoka — rendkívül okos vót, természetös esze vót. Hogy számolt az fejbül! Pedig csak pár hónapig vagy hétig járt iskolába. A piac után mindig gyütt a számolás. Na, fiaim, számoljunk! Mondta, hogy ki hányat vött, mennyiért. A fiúk és a vők írták, ü mög magába számolt. Ü mindig hamarabb kiszámolta. Életmódjukról a legidősebb unoka, Erdei András ad hiteles képet. — Nagyon égyszerüen éltek, rettentő szerényen. Dajkám, amikor ráért, igencsak varrt, fódozott. Amikor a cérna mán olyan rövid vót, hogy nem mönt át a tün, akkor bedugta a tüt, a cérnát ugy átdugta. Mondom, mér csinálja, nagyon drága a cérna? Aszongya, drága kisfiam, mög köll böcsülni a cérnát. Igen egyszerűen öltözködtek. — Dajkám — emlékezik Erdei András — festős ruhában járt mindig. Atyám mög csizmába, bársony nadrágba mög cájg nadrágba, cájg kabátba. Még borjuszájas inge is vót. Aztán olyan inge is vót, hogy a galérnál kötötték mög madzaggal, nem gombra járt. A nagyapa rendszeres templomba járó volt. Hajtotta volna oda az egész családot, mire a nagymama odavágta: — Mén, kend, eleget. Ha örökké a templomba lakna, akkor sé imádkozná lé azt a sok bűnt. A nagymama nem tudott írni, de Erdei Ferenc egyszer megkérte: — Dajkám, irja már le a nevit! — Na, adjatok égy papirt!— És szépen kezdte rajzolni a betűket: Lőrincz Sára. Erdei András, ha a kocsmában egy kicsit ivott, mindig előkelően beszélt. Dicsérte a gyerekeit, hogy milyen ügyesek, talpraesettek. Szerették a gyermekei is, véletlenül sem bántották volna meg. Sovány, szikár ember volt, de erős és csontos. Ha valamit akart csinálni, mindig hajnali két órakor kelt, este viszont korán alvó volt. Nagy munkabírását öreg korára is megtartotta. — 1917-ben, a legnagyobb aratási időben fogadott anyám égy embört — idézi fel Bakos Sándorné — hogy a járandó búzánkat léarassa, de délbe elszédült, hazamönt. Akkor atyám azt mondta: Ide hallgass, lányom, né mönj té séhova, mer most el van mind úgyis foglalva, majd én kimék, oszt a gyerökökkel, mög téveled összetösszük. Mingyár ki is kalapálom a kaszát. Úgy készüljetök, hogy két órára ott vagyok. Úgy is vót. Siettünk ki, hogy a harmaton a kötelet mögcsináljuk. Atyám fehér ingbe vót, az ujját fölhajtotta könyékig, oszt kaszált. Nem győztük bekötni, mer a markot is szödni köllött. Nagy vót a gaz, mög meleg vót. Ü mög csak vágta, kötötte. Ahogy csavarta a kötelet, a vége fölkarmolta a karját. Vérzött nagyon. Mögtürülte az ingivei, égy csomó port vött föl, belecsapta. Rá sé ráncsatok, csak gyertök, oszt kaszált tovább. Amikor estelödött, édösanyám hazamönt főzni. Mi bátyámmal huztuk a gereblyét, a kaparékot is össze köllött kötni, oszt vittük a köröszt tüvibe. Néném mög atyám kötötték lé a körösztöket. Egész besötétödött, mikor készen lőttünk. Édösanyám lévágott égy nagy kakast paprikásnak, útközbe vött égy liter bort. Jól tudott ám önni atyám, a kakasnak majdnem felit ü ötte mög. A bort is elfogyasztotta. Anyám sajnálta az apját, hogy egész nap kaszált. Elfáradt ugyé, édösapám? Nem fáradtam én, lányom, mán mönnék mögént kaszálni. Ekkor 75 éves vót atyám. A nagyszülőket Erdei Sándor így jellemezte: „A nagyapa, Erdei András fiatal korában korlátlan munkabírású, igazáért küzdeni kész, munkavállalásában és 278
