Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 41. (Makó, 1985)

Nemzeti Színház — A második szerződés

szép tehetséggel és eredeti magyar zamattal írt népdalait annyi lágysággal, kellemmel és mégis annyi erővel, tűzzel énekelte, koloraturái, modulációi oly hajlékonyak, kerekdedek és édesen ömlengők voltak, mintha ajkaitól a dal ama könnyűséggel válnék meg, mellyel az illat a virágkehelytől." A másik hangversenyt az Orvos-növendékeket segélyező egylet javára a Nemzeti Múzeum dísztermében rendezték június 13-án, s ezen Hollósy Kornélia a Pesten vendégszereplő Artőt Desirée belga operaénekesnővel együtt lépett fel, s ekkor is Zimay-dalokat énekelt. Néhány lap — az Artöt-láztól elragadtatva — azt írta, hogy Hollósy hangja hanyatlóban van, mire más lapok ennek ellenkezőjéről győzték meg olvasóikat. Ezen túlmenően az egyik újság azzal gyanúsította meg Hollósyt, hogy augusztusban, az itteni szerződése lejártával a bukaresti operához fog szerződni, mivel ott magasabb fizetést ajánlottak föl. Hollósy a Hölgyfutárhoz fordult, s felkérte, hogy nevében jelentse ki, „miként Hollósy Kornélia már ez évben a magánéletbe szándékozván visszavonulni, most is csak a színházi comité felszólítása folytán maradt meg az intézetnél előbbi fizetése minden felemelése, vagy annak egyesek részérőli szaporítása nélkül, s bár a bukaresti színháztól csakugyan igen kedvező feltételek mellett nyert meghívást, e meghívás elfogadásáról ő, a legközelebbi érdekelt tud legkevesebbet." Az Artőt-láz hamarosan elmúlt, de a Hollósy elleni támadások fokozott erővel folytatódtak. Egyes lapok tudni vélték, hogy Hollósy évi díjának 3000 forinttal való felemelését kérte további szerződése feltételeként. Anyagiassággal vádolták a művésznőt, sőt a csipkelődések még hazafiságát is érintették. Végül megelégelve a támadásokat, Hollósy Kornélia aláírásával Nyilatkozat jelent meg a Magyar Sajtóban, amelyben a művésznő visszautasítja a vádaskodásokat, a fizetésemelésről koholt híreket, felkérve, hogy ebben az ügyben az édekelt színház hivatalos nyilatkozatot tegyen közzé. Ez nem is késett sokáig, s Csepregi Lajos titkár aláírásával a Zenészed Lapokban megjelent egy közlemény, amelyben az igazgatóság kijelenti, miszerint Hollósy Kornélia fizetése 1854 óta nem változott, fizetésemelési kérés vagy követelés nem érkezett az igazgatósághoz, de ő maga kinyilatkoztatta az igazgatóságnak, hogy körülményeire való tekintettel szerződésének lejártával, ez év július végével kénytelen az intézettől megválni. A különböző sajtó-orgánumokban még sokáig polemizáltak Hollósy fizetése, majd távozási szándéka fölött, de ő maga ezzel már alig törődött. A Családi kör, amely a fizetésemelési vádat először hangoztatta, téves értesülésre való hivatkozással elismerte a gyanúsítás alaptalanságát, viszont kifogásolta a visszautasítás hangnemét, amely — szerinte — nem méltó Hollósy művészetéhez. A visszautasítást Hollósy Kornélia kérésére — férje távollétében és vidéki tartózkodása alatt — családjuk barátja, a zenekritikus Ábrányi Kornél fogalmazta meg. A sajtó közölte a hazatért Lonovics Józsefnek Ábrányi Kornélhoz írott levelét, melyben megköszönte a zenekritikus lovagiasságát a feleségét ért támadással kapcsolatban. A sajtóvita július közepéig tartott, s ebben a feszült, ideges légkörben kellett Hollósy Kornéliának — szándékolt távozása előtt — még új szerepre, illetve egy jelentősnek ígérkező új bemutatóra is készülnie. 1862. június 26-ra tűzték ki Erkel Ferenc egyetlen vígoperájának, a Saroltának a bemutatóját. Erkel életírói szerint — ismerve Erkel lassú munkatempóját — alig hihető, hogy a Saroltát a Bánk bán után írta volna, valószínűbb, hogy a Bánk bánnal egy időben, sőt, mivel már a Hunyadi László bemutatója után híre járt, hogy Erkel egy vígoperán dolgozik, nem lehetetlen, hogy az akkor el nem készült vígopera részletei a Saroltában is felhasználásra kerültek. A Sarolta Geyza fejedelem idejében, történelmi környezetben játszódik. Szö57