Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 41. (Makó, 1985)
Nemzeti Színház — A második szerződés
vegírója az a Czanyuga József, aki már korábban az Erzsébethez is szállított librettót Erkelnek, majd Doppler Károly Gránátos táborának és Doppler Ferenc Két huszár című művének sikertelenségéhez a gyatra szövegkönyvvel is hozzájárult. A Sarolta szövegkönyve sem bizonyult szerencsésnek, s Erkelt is csak az vonzhatta a szöveghez, hogy lehetősége nyílt egy falu mindennapi életének zenei ábrázolására, falusi zsánerképek megírására. A Sarolta nagy csalódást okozott mindazoknak, akik a Bánk bán múlt évi, nagysikerű bemutatója alapján újabb remekművet vártak Erkeltől. Bár a címszerepet Hollósy Kornélia énekelte, a balsikerű operát ő sem tarthatta műsoron. Mind a kritika, mind a közönség igen gyengének minősítette az operát. Ábrányi Kornél beható ismertetést kívánt adni a Saroltáról, cikkének azonban csak első része jelent meg a Zenészeti Lapok 1862. július 3-i számában. Elismeri, hogy a bemutatóval kapcsolatban a legnagyobb gondossággal jártak el, a szereposztás is kitűnő volt, a szerzőt többször is a függöny elé hívták, a színház zsúfolásig megtelt, de magáról a műről a cikk első részében nem esett szó, azt a másodikra tartogatta Ábrányi. Annak közlésére azonban — ma már nem tudhatni mi okból — nem került sor. Körülbelül egy év óta állandóan meg-megújuló hír volt, hogy a művésznő végleg visszavonul az énekesnői pályáról, búcsút mond a színháznak és életét családja körében, azokról való gondoskodással, mint feleség és anya kívánja eltölteni. Távozási szándékának hírét ahány újság, annyiféleképpen kommentálta. Egyesek tudni vélték, hogy Hollósy Kornélia művészete teljében kíván visszavonulni, hogy távozását sajnálják, s ne kárörvendezés kísérje visszavonulását. Mások ezzel szemben a művésznő hangjának hanyatlásáról írtak. Néhányan a színházi intrikákat kárhoztatták, mások, hogy nem kíván vetélytársa lenni egyik vendégművésznőnek sem. Mivel Hollósy Kornélia finoman és elegánsan visszavonulásának okairól nem nyilatkozott, Ábrányi Kornélnak az a feltevése látszott legvalószínűbbnek, hogy aprólékos és folytonosságuk által kiállhatatlanokká vált bosszantások űzték el a színháztól. A Nemzeti Színház 1862. július 29-re tűzte ki Hollósy Kornélia búcsúfellépését a Bánk bán Melinda szerepében. Hollósy Kornélia tisztelői és az opera kedvelőinek körében szomorú aggódást váltott ki a most már visszavonhatatlan búcsú. A művésznő tisztelői azért szomorkodtak, mert ezentúl nélkülözni kell az ő páratlan művészetét az operákban, az operák kedvelői pedig attól féltek, hogy Hollósy távozásával egykori partnerei is búcsút mondanak a színháznak, s ezután aligha lesznek opera előadások, s ha mégis, azok meg sem közelíthetik a Hollósy korszak ragyogó előadásait. A búcsúfellépés külsőségeire nézve a művésznő és az igazgatóság között támadt differenciák, s a sajtó egy részének kedvezőtlen magatartása folytán semmi méltó lépés nem volt kilátásba helyezve. Ekkor határozta el Ábrányi Kornél és Reményi Ede, hogy társadalmi gyűjtés útján fogják előteremteni a művésznő méltó búcsúztatásához szükséges összeget. Bár az idő nagyon rövid volt, Reményi biztos fellépése, társadalmi összaköttetései biztosították, hogy a kellő időre összejön az az összeg, amely méltó emlékajándék fedezésére elegendő lesz. A búcsúfellépés napjaiban megjelent újságok bőven írtak Hollósy Kornélia feledhetetlen művészetéről, emberi jóságáról, áldozatvállalásairól, s kiemelték, hogy a búcsúzó művészasszony elsősorban volt honleány, aztán anya s végül operaénekesnő. Az ötvenes évek gyanúsítgatásai után ez mindenesetre elégtételül is szolgálhatott Hollósy Kornéliának. A visszaemlékezések „fejedelmi" búcsúztatóról írtak, s valóban, a Reményi kezdeményezte megemlékezéshez igyekezett mindenki tehetsége szerint hozzájárulni. A korabeli feljegyzések szerint „a nagy művésznő megválása a nemzeti színpadtól méltó volt nevéhez, állásához, művészi nimbuszához. Már jókor reggel az utolsó 58
