Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 41. (Makó, 1985)
Nemzeti Színház — Az első szerződés
megvártuk volna, hogy nemzeti intézetünket ily kétes viszonyok közt nem fogja eltávozása által zavarba hozni. Ha hazáját szereti, ha a közönséget méltányolja, mely őt érdeme szerint bálványozza, úgy valóban megtehetné azt az áldozatot, hogy utazási szándékáról legalább a legközelebbi évre lemondana." Milyenek voltak a viszonyok a Nemzeti Színháznál, ha azokat egy újság a szigorú cenzúra mellett is „kétesnek" minősítette? Erre vonatkozóan idézhetők a kortárs Ábrányi Kornél feljegyzései: „A mai nemzedék alig hiszi el azokat a brutális dolgokat, melyek akkor napirenden voltak. Hivatalos alkalommal, ha ünnepélyes előadás tartatott, felsőbb parancs folytán az előadás megkezdése előtt az egész személyzetnek, a zenekarnak a Gotterhaltét kellett előadni. A közönség ilyenkor tartózkodott a nézőtérre menni, s vagy kint az előcsarnokban vagy az utcán, a színház előtt ácsorgott, s csak akkor ment be, mikor gondolta, hogy már vége van a népszerűtlen himnusznak. Ez nagyon bosszantotta a hatóságot. Kiadta a parancsot, hogy erőszakkal is be kell a közönséget terelni még himnusz előtt, ha az utcán vagy a csarnokban tartózkodik. Jaj volt aztán annak, aki ilyenkor belekerült a policáj kordonjába. Volt dolga a puskatusnak. " ... „ Az operai előadások érdekét — folytatja Ábrányi — mindenféle abszurd intézkedésekkel csökkentették. Doppler Ilkájában a verbunkos magyar huszároknak karban kellett — mint betétet — az osztrák himnuszt zengeni a császár dicsőítésére. Az olyan operák, melyekben a szabadság áll szemben a zsarnoksággal s az előbbi diadalmaskodik, lekerültek a műsorról s még az évtized dereka felé is (ha előadták) ki kellett belőlük hagyni a forradalmi vonatkozásokat. Letiltották a színpadról az egyenruhát is, mert egyszer a közönség a Tündérlak Magyarhonban közhuszárját tomboló tapssal fogadta. A Szökött katona magyar bakáját meklenburgi zsandár-mundérba kellett bújtatni." Az operai személyzet között is a felbomlás jelei mutatkoztak. Vezető énekesnők eltávoztak már korábban a színháztól, mint Schodelné és De Caux Mimi; Csillag Rózát szinte elüldözték. Farkas Károly és Doppler Károly, valamint a táncosnők közül is többen távozni készültek; a zenekar forrongott és fizetésjavítást követelt. A Nemzeti Színház tényleg „kétes viszonyok közt" működött, de legalább működött és ez volt a fontos, mert az abszolutizmus nehéz éveiben a nemzeti érzés és nemzeti irodalom mentsvárának bizonyult. S el kell ismernünk, hogy Hollósy Kornélia a legválságosabb időben, a színház legkétségbeejtőbb helyzetében készült a színházat elhagyni. Nem szabad tehát rossznéven venni, ha a lapok — ráadásul a mélyebb okok ismeretének hiányában — Hollósy hazafiságára is hivatkozva, imitt-amott erősebben megnyomták a tollat, ha Hollósy távozásáról írtak. A színház új szerződtetésekkel és vendégjátékokkal igyekezett a hiányokat pótolni. Szerződtették Symanska Lujzát, La Grange asszony hosszabb vendégszereplést vállalt, szerződtetési tárgyalásokat folytattak a korábban már a színháznál működött Ernstné Kaiser Jozefával, Szabó Emíliával és Toperczerné Pawlowsky Emíliával, akik hamarosan a színház tagjai lettek. A zavaros helyzet ellénére is a játékrendben különösebb fennakadás vagy zavar nem történt, s egyelőre még Hollósy is a helyén volt. Az addig adott operák jó előadásban kerültek a közönség elé. 1850. január 12-én a Lammermoori Lucia, 22-én a Fra Diavolo, s Hollósy mindkettőben kiváló alakítást nyújtott. Február 1 l-re eredeti bemutatót is tűztek ki, de Hollósy a karján megsérült, s emiatt a bemutatót csak február 14-én tarották meg. Ekkor került színre a Kunok szerződjénak Császár (Kaiser) Györgynek 3 felvonásos regényes nagy operája: Morsinai Erzsébet, amelynek szövegét, csakúgy mint előző operájáét, apósa, Kirchlehner Ferenc írta. 23
