Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

A városban, a város szélén, zugaiban sétáló költőnek még néhány látnivaló szolgáltatott költői témát. A Szakállszárítóban (amelyet korábban tápai ihletésűnek véltem, de most időrendje és képzetköre egyaránt a makaiak közé utalja) pozitív tartalma van a ház előtt moccanatlanul pipázó, mély nyugalmat árasztó öregembernek: Elnézem vaksi, ideges szememmel Ez öreget, e tiszta, mély nyugalmat, Melynek napáldozatja csupa csönd És béke. Pipafüstje égbe száll, És gondolatja már a föld alatt jár. Nem ilyen a szintén e napokban, ugyancsak makói élményből fakadt Macskazugban (1924) öregasszonyának magánya. Az ő egykedvű maga elé meredésében a kiüresedett élet, a céltalanság, a sivárság szorítja el szívünket. Ilyen helynév, hogy Macskazug, nincs Makón; ez a költő leleménye. BenkőLászló Juhász-szótára szerint jelentése: „szűkös, félreeső, macskának való hely". Valahol tehát a város szélén láthatta ezt a költő: Apró, vidéki város végin olykor Megállít egy kis ablak, mely megett Öreg anyóka a világba bókol, Mely a szomszéd palánkjával szegett. Csak néz merően téli csillagokra Nyárfák fölött, havas felhők között, És néz nyugodtan, egykedvűn, s az óra Tízet kakukkol, és a szél zörög. Mit gondol ő az életről, halálról És a világról, mely ily szűk neki, A csillag a lelkébe mit világol, S az óra minek végét hirdeti? A gondolat tán elszállt már fejéből, S szívében elszáradt a vágy, a gyász, Mint aki hazatért a temetésről, És tudja, hogy itt nincs feltámadás? A témát még kétszer megírta Juhász Gyula Matuzsálem (1925) és Unalom (1927) című költeményeiben. Ez utóbbi pesti látvány — megváltoztatva a megváltoztatandókat — nagyon hasonlít a makóihoz: 27