Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

Csönd és magány révében hallgatom, Miket susog a hírek rádiója, Szelíd akácra nyílik ablakom, Az utcán egy talicska megy kocogva. Az asztalon virág és könyv terem, És néha vers. A kocogva árulja el, hogy gazdája a járdán tolta a talicskát! Mert ha a kocsiút földjén, porában haladt volna vele, legföljebb nyikorgott volna kenetlen talicskája; a téglajárda apró zökkenői — közvetlenül az ablak alatt — adták a ritmikus koppanásokat, amely a kocogásnak — a Magyar Értelmező' Kisszótár szerint is — sajátja. 8 Már a Makói idill (1916) emlegette az arany batárt, a halottas kocsit. Ez sem véletlen: Lonovics (ma József Attila) utcai lakásának ablakából a költő nem egy temetési menetet láthatott, hiszen erre visz az utolsó út a katolikus temetőbe. A világháború harmadik esztendejében az orosz front hősi halottját kísérték utolsó útjára: Arany batáron új halott, Huszonhat évet láthatott, Északról jött, és földbe tér, És a csönd csak zenél. Nyolc év múltán külön versben is megörökítette a rá mindig nagy benyomást tevő emléket. A járókelőket megállítja a látvány: És hirtelen egy utcafordulónál Szemükbe tűnik a fekete csótár, Arany pompával és üveg tetővel A Szent Mihály lovas szekere jő fel. (Arany batár, 1924) A ,,sietők" — mondja a költő — „egy percig nem sietnek..." Ennek a gondolatnak rokona a Látjátok, feleim (1926), amelyről már írtam, hogy talán szintén makói ihletésű. Most az aranyosan csillogó koporsót a költő kirakatban pillantja meg: A sétálók megállottak az utcán, S a loholok is e nagy fényre néztek. A temető sem maradhat ki Juhász makói terepszemléjéből. Ezúttal a zsidó temető, ahol 1923. június 17-én a költő mondta a megemlékezést az ott nyugvó költőelődről, Makai Emilről, egy év múlva pedig egy újabb látogatást versben örökített meg (Régi költő, 1924). 26