Kiss Imre: A munkásdalos kultúra fejlődése Makón 1921–1939. A Makói Múzeum Füzetei 29. (Makó, 1982)

Makó város kulturális életében hosszú időn keresztül jelentős szerepet tötöttek be a különböző dalárdák és énekkarok. A neves, nagymúltú Makói Dalárda már 1876-ban megalakult és évtizedeken át sikeresen tevékenykedett. Tagjai kispolgárok, önálló iparosok, kereskedők és különböző szabadfoglalkozású dalkedvelő emberek voltak, akik a szemléletüknek megfelelő énekszámokat tanultak és adták elő alkalmanként a makói közönségnek, de részt vettek csoport-hangversenyeken is a Magyar Dalos Szövetség irányítása alatt működő polgári dalárdákkal. Jó hanganyaggal rendelkeztek és ennek megfelelően tevékenységük ideje alatt sok elismerést és sikert arattak szép énekszámaikkal. Az 1920-as években működött a Túrán Dalkör, amelynek tagjai fiatal értelmiségiek és egyetemi hallgatók voltak, vezetőik pedig kifejezetten jobboldali beállítottságú, jómódú polgárok és mint a dalkör neve is mutatja, szereplésük ébredő magyar, nacionalista, revizionista színezetű volt. Ez nagyon érezhető volt politikai magatartásukon és énekszámaikban egyaránt. A nagyközönség előtt nem sok sikert értek el. Minden egyháznak is voltak kisebb-nagyobb énekegyüttesei, melyek az egyházi szertartásokon és rendezvényeken énekeltek. A belvárosi református énekkar a polgári dalos kultúrát is erőteljesen művelte. Férfi- és vegyeskara nyilvános, helyi és országos hangversenyeken is részt vett és nagy sikert ért el kiforrott, szépen előadott énekszámaival. Sikerük alapja, hogy sok és jó hanganyaggal rendelkeztek, még egy-két szólista énekesük is volt. És ami biztonságossá tette működésüket: sosem fordult elő náluk karnagy válság, mert a mindenkori református kántor hivatástudattal és szívesen foglalkozott az énekkarral. A harmincas évek elején alakult meg a SZECSEV vasúti javító műhely dolgozóiból a Szárnyaskerék Dalkör. Vezetőjük a javítóműhely mindenható ura volt, ami azt jelentette, hogy a dalkör nem énekelhetett csak jámbor szövegű kórusokat, népdalokat és természetesen egyházi énekeket. így tehát az a felemás helyzet állott fenn, hogy személyi összetételében volt egy munkásdalkör, melynek tilos volt bármilyen munkásdalt vagy kórusművet betanulnia és énekelnie. A javítóműhely dolgozói nem vehettek részt a szakszervezeti mozgalomban és a városban legálisan működő Szociáldemokrata Pártról még beszélniük sem volt szabad, mert ez a munkásnak azonnali elbocsátását jelentette volna az üzemből még akkor is, ha netán öt gyermekes családapa lett volna. A mindenható műhelyfőnök és egyben a dalkör vezetője bigott vallásos ember volt, aki a neki szófogadó munkáshoz még kegyes is tudott lenni némely esetben. Ilyen terror mellett aztán a több mint száz főnyi fizikai munkás, kitűnő szak- és segédmunkás gárda közül mindössze egykét ember volt, aki nagyritkán és titokban bemerészkedett a munkásotthonba. 3