Kiss Imre: A munkásdalos kultúra fejlődése Makón 1921–1939. A Makói Múzeum Füzetei 29. (Makó, 1982)

A Petőfi Dalkör az 1920-as évek végén

Erdei először szerényen el akarta hárítani a kérdést, de amikor megtudta, hogy egy kezdő dalárda tanításáról van szó, és egyhamar nem kerül sor közszereplésre, bátran elvállalta — méghozzá díjmentesen — a munkásdalok, kórusok és népdalok betanítását. Vállalását becsülettel teljesítette is mindaddig, amíg a dalárda életképtelen nem lett. Ezért azonban nem ő a felelős, mert munkájáért és a dalosok iránti magatartásáért csak dicsérettel és tisztelettel lehet rá emlékezni. A vasasok vezetősége mindent megtett a dalárda fennmaradása érdekében. Először felkérte a Petőfi Dalárdában szereplő vasmunkásokat, hogy vegyenek részt a Vasas Dalárda működésében is. Egy-két dalos jelentkezett is és rövid ideig énekelt a vasasban, de ezt a Petőfi Dalkör vezetősége nem nézte jó szemmel és megtiltotta tagjainak, hogy a vasas dalárdában énekeljenek. A Petőfi dalosok nem jártak többé a vasasba énekelni. A vasmunkás-dalosoknak ez a magatartása nagyobb csalódást okozott az öntudatos szervezett munkásokban, mint amikor a munkásdalárdából átmentek 1926ban a polgári Petőfi Dalkörbe. A dalárda megerősítésére ezek után már nem sok lehetőség volt, mert a Makón élő kis létszámú vasmunkásokból nem lehetett egy jól működő 40—50 taggal rendelkező munkásdalárdát megszervezni és fenntartani. A vasas szakszervezet vezetősége, tagsága és az össz-szakszervezetek csúcsvezetősége is belátta, hogy ilyen módon sem a vasas, sem a másik három szakszervezet nem tud saját tagjaiból szervezni és fenntartani életképes dalárdát, ezért kár volna továbbra is erőltetni a szervezést, mert az eddigi sikertelenség elkedvetlenítette a szervezett munkásokat. 1928 végén a kislétszámú, de áldozatkész Vasas Dalárda befejezte működését úgy, hogy a fennállása alatt a tanuló órákon és a munkásotthonban megtartott közönség előtti összpróbákon kívül egyetlen nyilvános szereplése sem volt Makón. A szervezett munkások azonban a közel két évig tartó, rendőri zaklatásokkal nehezített erőfeszítést nagyra becsülték és a Vasas Dalárda tevékenységét sokáig kiemelkedő példaként emlegették. A Petőfi Dalkör az 1920-as évek végén A Petőfi Dalkör gazdasági helyzete 1928-ban nagyon bizonytalan volt és Varga István ügyvezető elnök egy-két bizalmi emberének segítségével az augusztus 15-én megtartott választmányi ülésen mégis elfogadtatott egy olyan javaslatot, hogy vásároljanak a dalkör részére egy jóhangú zongorát, amellyel nagymértékben elősegítik az új dalok és kórusművek betanítását. A választmány a javaslatot elfogadta és megbízta Varga István ügyvezető elnököt és Kotormán Antal gazdát, hogy a zongoravásárlást személyesen intézzék el Budapesten. A zongora vásárlására az a 2000 pengő volt csupán az a bizonytalan fedezet, amit Husztik Lajos elnök bejelentése szerint, a Kultuszminisztérium igért segélyként a dalkör részére. Varga és Kotormán jól végezte dolgát és már 1928. szeptember 28-án megtartott választmányi ülésen bejelentették, hogy 3200 pengőért vettek egy új zongorát, amit az eladó cég már le is szállított. Azt is jelentették, hogy a minisztériumtól a segélyt nem kapják meg, a dalkörnek nincs pénze s így nem tudnak fizetni. A választmány tagjai nagyon keserűen vették tudomásul a nagy reményekkel várt zongoravásárlást, és a fizetésképtelenség miatt erősen bírálták a felelőtlen vezetőket. A vita azzal zárult, hogy Husztik Lajos elnök elvállalta az új zongora árának (3200 pengő) kifizetését és a zongorát saját tulajdonába vette. Egyben felajánlotta, hogy a saját tulajdonát képező régi, de jókarban levő zongoráját 1000 pengőért a dalkörnek átadja kedvező törlesztési feltételek mellett. A választmány kénytelen volt a 21