Kiss Imre: A munkásdalos kultúra fejlődése Makón 1921–1939. A Makói Múzeum Füzetei 29. (Makó, 1982)

A Vasas Dalárda

aránt végezte a megfelelő társadalmi erők bevonásával. A szervezésben segítettek a többi működő szakszervezeti — bőrmunkás, építőmunkás, famunkás—csoportok tagjai is és így már 1927 nyarán megkezdte működését a Vasas Dalárda. Először tizenhatan jelentkeztek felvételre. Ezek közül azonban többen nem feleltek meg hallási hiányosságok miatt, ezért tovább folyt a szervezés és őszre már kialakult egy húsz tagú együttes, amellyel elkezdődhetett az első munkásdalok tanulása. A dalárda működéséhez az anyagi alap megvolt: az összes szervezett munkások csúcsvezetősége hozzájárult, hogy a munkásotthonban végezze munkáját és a kisebb dologi kiadásokat is vállalták a kezdeti időben. Ezeken kívül az volt a legnagyobb segítség, hogy a tulajdonát képező harmóniumot, amit nem adott át a Petőfi Dalkörnek, azt a vasas dalárdának díjmentesen átengedte használatra. Ugyanakkor átadták a volt munkásdalkör részére vásárolt néhány munkáskórus vezérkönyvet és kottalapjait is. Ezek azért maradtak meg, mert a Petőfi Dalkörnek nem kellettek, hiszen úgyis tilos volt nyilvánosan munkáskórusokat énekelniök. Úgy látszott, hogy a dalárda működésének nem lesz különösebb akadálya, mert rövidesen karnagya is lett az együttesnek Almássy Pál személyében. Almássy karnagy idős, nyugalmazott, zeneismerettel rendelkező ember volt és ingyen vállalta a dalok betanítását — amint mondta — azért, hogy ő ezzel is hozzájáruljon a dalárda megerősödéséhez. A vasas szakszervezet és a dalárda tagjai közötti gyűjtésből, néhány esetben azonban szerény összegű tiszteletdíjat adott részére. A dalárda tagjai szorgalmasan jártak a próbákra, mert meg akarták mutatni, hogy csak azért is lesz Makón munkásdalárda, amely tovább folytatja a feloszlatott munkásdalkör által bemutatott és megszerettetett munkásdalok, kórusművek és népdalok tanulását és sikeres előadását. Elég hamar be kellett azonban látniok, hogy ezt nagyon nehéz lesz megváló" sítaniuk, mert a változó létszámú 16—20 főnyi dalos között a legfontosabb szólamok — mint például a tenor I. és a basszus II. — csupán egy-két, esetleg három emberből álltak. Már pedig olyan hanganyaggal nem lehetett még egyszerű népdalt sem betanulni vagy előadni eredményesen. Növelte a bajokat, hogy a jószándékú karnagyból hiányzott a vezetői készség. A próbákon nem volt elég erélyes és ennek következtében a dalosok egy része nem vette komolyan a tanulást, mert a dalt nem szerette igazán és csak szakmai becsületből vállalta, hogy szereplésével elősegíti a vasas dalárda fenntartását. Egy évi kísérletezés után Almássy karnagy őszintén közölte a vezetőséggel, hogy nem érzi magát alkalmasnak a karnagyi tisztséggel járó kötelezettségek ellátására, ezért kérte, mentsék fel. A vezetőség a felmentést sajnálattal megadta, de továbbra is tiszteletét és nagyrabecsülését fejezte ki iránta és jószándékú, odaadó munkájáért köszönetet mondott. A lemondás után a vasas szakszervezet vezetősége új karnagy után nézett és hamarosan talált is. A volt munkásdalárda örökös karnagyválságaira emlékezve, már nem is próbálkoztak egyházi alkalmazott tanítóval vagy kántorral, mert azok közül függő helyzetük miatt, egyik sem vállalta volna el a vasas dalárda karnagyi tisztségét. A feladat tehát az volt, hogy mindentől és mindenkitől független karnagya legyen a dalárdának. Abban az időben feltűnő volt a városban, hogy egy fiatal földműves-gyümölcskertész ember szorgalmasan tanulva, zeneértő, kitűnő zongoristává képezte magát. Ez az ember Erdei Imre volt, akit úgyszólván mindenki ismert Makón. A vasasok vezetősége felkereste őt és barátságos beszélgetés során felkérték, hogy válallalja el a Vasas Dalárda zenei tanítását. 20