Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)

A falu gazdálkodása - Aratás

pedig az eperfa. Kicsi embernek kicsire kellett venni a kaszát, nagy erős embernek nagyra. A kaszakalapáláshoz üllő és kalapács kellett. A tokmányt a tehenek, az ökrök szarvaiból készítették. A leesett vagy letört szarvat kifőzték, két lyukat fúrtak bele, ebbe madzagot fűztek és kész volt a tokmány. Később már bádogból készültet vettek, és a derékra kötött kötőhöz vagy madzaghoz erősítették. A sarló szintén vas pengéjű fanyéllel és a gaz összehúzását szolgálta. Favillát, gereblyét a városokban az oláhoktól vették. A villával szedték össze a kaparékot, a gereblyével fésülték föl tisztára a tarlót. Az idősebbek fakuká\al szedték a markot. Aratáskor az aratók virágot fontak a kalapjuk mellé, és sok szép más formákat is a szobák díszítésére. Erre olyankor volt idő, mikor beesősödött és medvét fogtak, hiszen különben megszakadásig, látástól vakulásig kellett dolgozniok. Az asszonyok nemigen arattak, mindig fogadtak fel leányokat marokszedőnek. Ők inkább otthonmaradtak a gyerekre vizgyáni és ebédet főzni. Gyakran a marokszedők is kint főzték a tarhonyát a szérűn. Az ételhordó asszonyok délben a faluból a garabolyokkal megindultak porcsin tos, kitaposott csapásokon, ami úgy húzódott a földek között, mint egy nagy, lusta, tekergő kígyó. A garabolyokban, szakajtó alatt gőzölgött az ebéd. A részesek már nagyon lesték a delet, ami kettévágta a napot. Várták, mikor jönnek az ételhozók, akik hozták a tyúklevest, a fánkot, a cibörét. Ilyenkor hűvöst keresve a fa alá ültek vagy a kukorica árnyékába húzódtak, s ették meg az ebédet. Ebéd után az asszonyok hazaindultak, az aratók pedig egy kicsit aludtak. Volt úgy is, hogy az ételhozókat befogták körösztölni, mert szorított az idő, jött a borulás. Ebéd után sokszor még szomjasabbak lettek, nagyon kívánták a vizet. Ekkor mondták egymásnak: né igyál annyit, mert béka nő a hasadban. A 94 éves Pacskó István bácsinak tíz évig is elég volt egy kasza, úgy vigyázott rá. Nagyon megismerte, megszokta a járását. Jól ment az aratás, ezért a magáé mellé még fölfogott hat holdat és azt Ilona lányával 8—9 nap alatt learatták, rendbe tették. Még én is emlékszem Pista bácsira, mikor fehér bő gatyájában, kékfestő kötőjében, nagy bajuszával, fekete kalapban akkurátusan vágta a búzát. A lánya is nagyon dicsérte, hogy édesapja nagyon szépen kirakta a búzát. Apró, rövid kotura vágta a tarlót, öröm volt nézni a munkáját. Pista bácsi rokkant ember volt, s a lányának kellett gereblyézni is, ő hányta el a kötelet is magának, s így aratgattak kettesben. A csobolyót leásták a földbe, hogy ne melegedjen fel a víz, és míg az apja délben kalapált, Ilonka megfőzte a tarhonyát. Sok éven át egy gazdánál arattak, aki mindig vitt nekik házi főzésű gyümölcspálinkát. Naponta 10—11 lánc búzát (1000—1100 •-öl) vágtak le, amiből 14—18 kereszt lett. Amikor kész lettek a takarással, a gazdasszony jó búcsúebédet főzött, túróslepényt is sütött, ez olyan volt, mint egy lakodalom. Húsz évig ennél a gazdánál aratott, 2 q búzáért vágta a gabonának holdját. Az első háborúra úgy emlékszik Pista bácsi, hogy akkor be kellett rukkolni, és a nőkre maradt az aratás meg a cséplés. Ezért danolták akkoriban ezt a nótát: Búza, búza, búza, de szép tábla búza, Aratásra érik annak a kalásza, Ki fogja azt léaratni, Ha már nekünk el köll münni, Sej-haj az ellenség felé. Az aratásban akkor tudtunk megpihenni, ha eltört egy kasza vagy elszakadt a takaró. A vízhiányban kiszáradt a szánk, mert a víz hamar megmelegedett és ihatat20