Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)
A falu gazdálkodása - Aratás
Ian volt. A szalonnából is csöpögött a zsír, úgy megolvadt. Mi marokszedők sarlóval húztuk össze a levágott búzát, s a kötő jött lihegve utánunk.Amelyik marokszedő jó szívű volt, az föladta a kötőnek a kötél végét. A kötőnek sokszor sietnie kellett, s mikor kéve-kévét ért, igen sok volt a munkája, ilyenkor visszajövet a kaszások is segítettek a kötőnek. Ha közeledett a vihar, a marokszedőknek kellett összehordani a kévét és elkezdődött a keresztelés. A keresztek sorába két felől kellett összehordani a kévéket úgy, hogy a keresztsor elférjen és egyenes legyen, mint a nyíl. Ha messzebb raktuk a kévéket, a keresztelők már morogtak, hogy: kéznél legyen a kéve sor. Úgy kellett kiszámítani, hogy a kereszt csoportnak elég legyen a kéve, ha hiányzott egy is, volt morgás. Különösen, ha jött a borulás, és már szemelt az eso, volt nagy kapkodás összevetni a széthagyott kévesorokat. Amikor kész lett az első kereszt, az aratók akkor is megemelték kalapjukat. A nagyobb kévéket tették a papnak, amivel le is kötötték a keresztet. Ha a vihar mégis felforgatta, akkor meg kellett szárítgatni a kévéket és újra keresztelni. A levágott tarlót legereblyéztük, és a kaparékot összeszedtük villával, bekötöttük, a kaparék kévét is a kereszt tövébe tettük. Ebből vetettek föl a kocsira hazavinni a csirkének. A kaparék összeszedése főleg hajnalban volt, mikor még puha volt a gaz. A tiszta tarlón hosszú sorban nyúltak el a keresztek. Ha dőlt volt a búza, akkor nem volt megszakítása a keresztsornak sem, ha talponálló volt, akkor megszakítással feküdtek a keresztek. 6—8 kereszt volt egy csoportban, egy holdon pedig 18—20, egy keresztben 18 kéve. Aratáskor megizzadva belepett bennünket a por, nagyon morcosak voltunk, a szánk kicserepesedett a szomjúságtól és úgy lestük a vízhordót a friss vízzel, mint a Messiást. Mikor learattunk, és vége lett a nagy munkának, mindenki felsóhajtott: Hála istennek, ezt is megértük. A jó kaszásnak nagy volt a tekintélye, és sok házasság is létrejött az aratás után. Az aratópárok megismerkedtek, annak a legénynek volt jó híre a lányok között, aki szépen kirakta nekik a rendet. Aratás után a tarlót ellepték a kalászszedő asszonyok, kik derekukra kötött zsákba vagy tarisznyába szedték a szétmaradt és letört kalászokat. A kereszthez nem volt szabad nyúlniok, mert ha azt a csősz meglátta, megbüntette, a gazda pedig elzavarta őket. Volt, aki szép eredményt ért el a kalász-szedésben, otthon sulyokkal, mángorlóval kicsépelte és vagy a jószágot etette vele vagy eladta a piacon. Festői látvány volt, mikor a kalászszedők hajlongtak a búzatarlón, és szedték össze a kalászokat. Mindnyájan szegény és idős asszonyok voltak, nem volt már erejük aratni. A mai öregek emlegetik, hogy mennyit kellett szenvedniök az urasági földeken. A 86 éves Bálint István szerint: „A részesök az uraságnál tizenharmadábul vállalták az aratást. A bandagazda az intézővel egyezett meg, általában a munkásokat szolgálta, de az uraságot is tisztelnie kellett." Csányi István bácsi 22 éven át volt bandagazda egy 120 holdas gazdánál. Ő szedte neki a napszámosokat és részeseket. Aratásra, cséplésre hiteles szerződéseket kötöttek a községházán. Pista bácsi bandájával hatvan katasztrális holdat aratott le. Bandája négy kaszásból, 4 marokszedőből, 2 kötőből, 2 kötélhányóból állt, akik felváltva dolgoztak. 70 kg búzáért arattak, és komencióba kaptak még szalonnát. 7—8 napig tartott az aratás, addig kinn főzték a tarhonyát és töpörtyűt is sötöttek vaslábakon. Horváth Antalné mesélte, hogy neki is már 14 éves korában el kellett szegődnie az urasághoz markot verni, hogy megkeressék télire a kenyerüket, mert akkor a szülők nem tartottak naplopót, mindenkinek meg kellett keresnie kenyerét. A 6—8 hétig tartó aratásra két mázsa búza, fél mázsa árpa, egy kendő vagy papucs volt a bérük. Ebédet a kaszás felesége vitt nekik, ők csak reggel főztek tarhonyát. A bandagazda a piacon toborozta a bandát, s itt fogadta fel a lányokat is ma21
