Sípos Erzsébet: Szülőföldem, földeák, népélete. A Makói Múzeum Füzetei 28. (Makó, 1982)

Viselet

káposztával főztek meg. Főzelékeket régen nem készítettek. Vidékünkön népi eledelnek a krumplistarhonya meg a paprikáskrumpli számított. A tejből sem kávét készítettek, inkább suhantott tésztalevest főztek belőle, ami sokkal laktatóbb volt. Télen a füstölt húsok járták, míg nyáron inkább szárnyasokkal táplálkoztak. Csemegének számított a sülttök, szentjánoskenyér és az aszaltszilva. A gyereket—még nem ülhettek asztalhoz— félre ültették zsákra, küszöbre vagy módosabb helyeken kis asztalhoz. A család egy tálból evett, csak a gyereknek volt külön cseréptálja, bögréje. Viselet Makó és Hódmezővásárhely közelsége nagyon befolyásolta a falu öltözködését. Talán ezért is nem alakult ki a községnek jellegzetes népviselete. A múlt században a falusi férfiaknak öltözete fehér bő gatya, ingújj, pitykés lajbi vagy zsínoros, elől ellenzős, fekete posztó nadrág volt. A legények nyáron gatyában és festő kötőben mentek a kalákába, de télen is hordták a fehér gatyát a suba alatt. Lábbelijük rövidszárú, ráncos csizma, hétköznapi pedig a bocskor, a fapapucs, a klumpa volt. Ünneplő ruhájuk fekete daku, zsinóros nadrág, csizma, fekete kalap. A múlt századi ünneplő női viselet szövet, posztó vagy selyem slafrok, amin kefezsinor védte a szoknyát a poros, sáros földtől (olyan hosszú ruhában jártak, hogy az a földet söpörte). Kacabájukat, ruházatukat sok zsinórral, gyönggyel, bársonnyal díszítették. A templomba járó ruhát igen kikímélték, hétköznapra fel nem vették. Hétköznapi ruházatuk festő és karton volt. A könnyebb munkaruhákat keményítették és mángorolták. A lányok és asszonyok a pöndölyüket vászonból szőtték és varrták. Szülém nyáron feleresztett fehér vászonreTc/zjén karton alsó és felső szoknya volt. Fején főkötő (vagyis kontykötő), felette karton kendő. A fejkendőt a nagy melegben hátrakötötte. Az asszonyok ruhájukat kékfestő melleskötő\e\ vagy félkötő\e\ védték. Kabátjuk zsinóros posztó vagy bársony volt. A hidegben nagykendőket kötöttek, volt posztókendő és bolyhos kendő. Kabátot csak a templomba vették fel, télen bekecs vagy kendő volt rajtuk. Gyászban vagy ünnepeken az asszonyok fekete terno kendőt kötöttek. A kalákában kikeményített festőt, kartont vagy delint viseltek az aszszonyok és papucsban voltak. Az 1910-es évektől mind díszesebbé vált a ruházkodás. Ekkor már halcsontos, beszűkített kacabájok, pruszlikok készültek. A derékbősége a lányoknak 50—60 cm, és jaj volt annak a lánynak, aki a templomban a tömjén füsttől elszédült és nem bírta a mider szorítását. Azt már a falu a szájára vette. A jobb módúak kicicomázott ünneplője tele volt selyemmel, bársonnyal, csipkével és gyöngyökkel. Az úriasszonyok és kisasszonyok napernyőt forgattak a fejük felett, és hosszú karkesztyűket hordtak, nyakukba pedig sok szép kalárist. Cipőjük spanglis és magasszárú gombos volt. Ruhájuk anyaga krepdesin, bársony, grenadin és delin selyemszövet, kabátjuk pedig plüss. A szegények ruházata: a karton, parget és kékfestő. A lányok a hajukat leeresztve hordták és sütővassal kornizták. A sütővasat a lámpánál melegítették, sokszor el is csattantották a lámpaüveget a felizzott meleg vassal. A lányok az arcukat valami erős szerrel mosdozták, hogy tejfehér legyen, mert akkor az ilyen arc volt a vonzó. A marokszedők aratáskor bekötözték magukat, hogy le ne égjen az arcuk bőre, mert akkor nem tetszenek a férfiaknak. A lányok az arcukat puderozták, a szájukat piros krepp-papírral pirosították. A szemöldöküket és 14