Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)

Függelék. Diós Sándor: Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt - A pezsgő gazdasági élet

Makó társadalmi élete egészen más volt, mint a mai. A maival összehasonlítani se lehet. A tájékozódásnak az akkor aprózott egyéni gazdaságokban óriási szerepe volt. Gazdasági-kereskedelmi tájékozódás nélkül akkor nem lehetett megélni vagy inkább boldogulni. És ezt a tájékozódást a makói ember úgy szerezte meg, ha minél több emberrel érintkezett. Erre a célra a makói embernek legalkalmasabb hely a piac volt. Azért, amikor a munkája csak engedte, ment a piacra. De ez a tájékozódás nemcsak a kertészeket, parasztokat érdekelte. Érdekelte Makó társadalmának minden rétegét. Még az asszonyokat is. Hisz azok Makón már akkor kivívták a maguk részére az egyenjogúságot, hiszen férjeiknek mindenben egyenrangú munkatársaik voltak. Az én gyerekkoromban öt kávéház volt Makón. Mind a főtéren. A mostani önkiszolgáló bolt helyén már akkor emeletes ház földszintjének egész hosszában volt a „Központi kávéház", ez a fiatalság találkozó- és szórakozóhelye volt. A paraszt-, az iparoslegényeknek a találkozóhelye. Talán az egész közt a legkopottabb, de márványasztalokkal és superlát alatt magaslaton ülő kifestett kaszirnővel meg pincérekkel, és így mégiscsak kávéház volt. Utána következett az Otthon-kávéház a mostani írószer- és papírkereskedés helyén. Ez az ügyvédek, városi tisztviselők, egyszóval a város értelmiségének a második otthona volt. Azért is nevezték Otthon-kávéháznak. Tovább menve, a műszaki üzlet helyén szintén emeletes ház földszintjén volt az Abbázia kávéház, az iparosok és kereskedők találkozóhelye. Majd a mai Korona a gazdák, az átutazók találkozóhelye. A mostani OTP helyén, a földszinten a Hagymakávéház, a hagymások találkozóhelye. Ez előtt végig volt a hagymapiac. Meg kell még említeni a tiszti kaszinót a gimnáziummal szemben. Ez a vármegyei urak, a rendőrkapitány, a csendőrparancsnok, a katonatisztek találkozóhelye volt. A Deák Ferenc utca eleje, a zsidó templom átjárótól fölfelé tele volt apró kávémérésekkel. Itt a piacok után az asszonyok adtak egymásnak találkozót, egy talpas pohár tejeskávé, meg mellé két pántlikás fánk, a kerek asztalok mellett elüldögéltek. Tárgyalták a legújabb pletykákat, újságokat. Még tizenegy órakor a gyerekek nem jöttek iskolából, de már akkor nekik ám menni kellett haza. Az asszonyokról lévén szó, akkor nagy asszonypiacok voltak. Akkor a városházától a Kossuth utca elejéig két sorban ott mindent árultak az asszonyok. Literre szemes terményeket, lisztet, szalonnát, kolbászt, zsírt, krumplit. Télen disznóölések alkalmával hurkát, füstölt húst, tavasszal sonkát. Ami csak a ház körül kikerült. Akkor nem lehetett látni, hogy valaki vasárnap dolgozzon. Nagyon szokás volt, hogy a meglett korú férfiak a maguk módján éppúgy mentek szórakozni, mint a fiatalok. Jártak a 48-as körökbe. Szerényebb kocsmákba, egy-két pohár bor mellett elkártyáztak, borozgattak, beszélgettek. Vagy otthon szomszédoltak, beszélgetni jártak egymáshoz. Különösen ősszel. A hosszú téli estéken, két-három szomszéd is összement egy helyre. Akkor nem volt tv, nem volt rádió. Vagy kártyáztak, vagy beszélgettek. Meséltek a teknőkaparóról, a boszorkányokról. Az egyik körömszakadtáig állította, hogy mind igaz, a másik meg éppen úgy az ellenkezőjét. Mi, gyerekek meg tátott szájjal hallgattuk. Amikor a szomszédok Honvédba összejöttek beszélgetni, sokat meséltek a Gyilkos-tóról. Elmondták, hogy az valamikor feneketlen tó volt. Vizét élőforrás táplálta. Vize még soha ki nem száradt. Egyszer egy parasztgazda fogadásból két lóval, kocsival nekihajtott, hogy ő keresztül hajt rajta. De a közepén lovastul, kocsistul elveszett. Többet sose látták, elnyelte a tó vize. Ezért nevezték Gyilkos-tónak. Gyerekkoromban még én is sokat fürdöttem benne. A feneke olyan szép éles homok volt, akár a Maros feneke. De csak a szélébe fürödtünk. Olyan bátor legény nem volt köztünk, aki neki mert volna vágni, hogy keresztülmegy rajta. Félt, hogy úgy jár, mint a parasztgazda. 87