Tóth Ferenc: Egy makói hagymás család életútja. A Makói Múzeum Füzetei 26. (Makó, 1982)
A Diós család - Diós Sándor világa
Makó város magas épületeit. Én ezeket hallva szinte megdermedtem, és mindjárt családomra, meg a mi szép öreg templomunkra gondolva minden erőmet összeszedve rohantam a kazal másik oldalához, ahol senki sem tartózkodott. Ott a sötét őszi éjszakában, szemerkélő esőben, arccal a fekete sáros földre leborulva, keservesen sírva könyörögtem: „Uram, Te hatalmas Isten vagy, könyörülj az én városomon, könyörülj az én családomon, de különösen könyörülj a te házadon, a mi templomunkon, melyet mi nagyon szeretünk, amelybe olyan jó nekünk lakni, amit annyi áldozattal, annyi fáradságos munkával tettünk mi igen széppé. Ne engedd, hogy a pusztulás martalékává legyen." És sírtam, sokáig sírva könyörögtem arcra borulva, míg egyszercsak a nevem kiáltották, kerestek, hol vagyok, mert megkezdődött a visszavonulás. A magyar csapatok biztosító vonala a kereszttöltésen volt, míg az oroszok a jángori csatornában várták a magyarok támadását, 10 napig, amíg az orosz főerő fel nem fejlődött. A két frontszakasz 3—5 km távolságra volt egymástól. Ez alatt a 10 nap alatt minden éjjel indult magyar támadás az orosz vonalak ellen, de sikertelenül. Az alezredes úr és a tüzértisztek közötti vitának még két éjjel voltam szem- és fültanúja. Amikor harmadszor is vitára került a sor, a tüzértisztek nagyon erélyesen követelték Makó magas épületeinek lerombolását. Volt, aki sírt köztünk, mondván: Alezredes úr, rettenetes helyzetben vagyunk, minden második lövés után tüzelőállást kell változtatni, mert az orosz a templomtornyokból pontosan beméri a torkolat tüzét, és két perc múlva már ott az akna." És ekkor az alezredes azt mondta: „Fiaim! Makó színmagyar lakosú város, az apák, katonák, szétszóródva a frontokon. Azért, hogy én Makót három napra visszafoglaljam, a magyar anyákat és a magyar gyermekeket nem veretem agyon." És ezzel kigombolva revolvertáskáját, kivette revolverét és azt mondta: „Fiaim! Aki közületek egyet belő Makóba — revolverét a tisztekre emelve —, ezzel lövöm keresztül. Végeztem!" Hosszú, keserves hónapok következtek ez után. A fegyverszünet életbelépése Csehországban, Prága mellett ért. A városomról a legellentétesebb híreket hallottam, hogy félig le van rombolva. 1945. május 22-én kerültem haza. Ahogy haladtam az úton hazafelé, egyre csak azt lestem, hogy áll-e még az öreg templomunk tornya? És micsoda öröm, milyen boldogság volt, amikor a májusi napfény ott ragyogott rajta teljes egészében, úgy, mint mikor búcsút vettem tőle. A boldogságom akkor lett teljes, amikor a városba érve megtapasztaltam, hogy a várost körülszántották ugyan a nehéz gránátok, de a városba egyet sem lőttek be, csupán a Szegedi utcában egy házat talált egy légvédelmi gránát. A feleségemet, családjaimat egészségesen, épen, boldogan ölelhettem magamhoz. Dr. Bánáthy Péter volt a parochiális körzeti lelkipásztorunk. Hazaérkezésem után elmondtam neki, hogy sírva könyörögtem én Istenhez ezért a városért, az öreg templomunkért. Erre ő azt felelte nekem: „Sándor, imádságában nem volt egyedül, mert mi itt ezen az oldalon, a borzasztó napokban, ha meglátogattam szomszédaimat, hogy élnek-e még, ketten vagy hárman összejöttünk, és mi is éppen olyan buzgón könyörögtünk az Úrhoz, és nem hiába. Amikor a front tovább haladt, az orosz főerő vonult fel. Beláthatatlan embertömeg kezdett a fő utcán özönleni befelé a városba, és nagyon megrémültem. Istenem, mi lesz itt, ha ez a rettenetes embertömeg ellepi a várost ? Milyen pusztítást visz véghez? És ekkor gondoltam egy merészet, a vezénylő tábornok elé kértem magamat, és könyörögtem neki, hogy kímélje a várost és annak lakóit. Erre ő azt kérdezte, ki vagy te? Dr. Bánáthy Péter lelkipásztor, feleltem én s ő pedig így válaszolt: „Ha te lelkipásztor vagy, tudd meg, hogy én pedig Istenbe hivő katona vagyok. És ha ti nem kompromitáltok minket, semmi bajotok nem lesz." Ezután az orosz sereg még órákon keresztül özönlött a városon át. Itt ekkor senkinek semmi bántódása nem történt. A temérdek katonaság elvonult, a városon kívül, a szántóföldeken tartottak pihenőt. Ezen írásommal két névtelen katonának, a magyar alezredesnek és az orosz tábornoknak szeretnék emléket állítani, akik emberséges magatartásukkal nagyon nagy pusztítástól, sok-sok gyásztól és fájdalomtól mentettek meg egy várost és annak lakosságát, mert ők voltak az igazi hősök! Mi pedig Isten csodatételét megtapasztalva azzal a szilárd hittel kezdtünk hozzá, és haladunk a felszabadult új életben, hogyha jelenleg van és a jövőben is lesz nekünk Istenbe vetett alázatos, álhatatos, áldozatkész és imádságos hitünk, akkor, de csak akkor lesz nekünk könyörgést meghallgató szerető mennyei édes Atyánk, aki hatalmas Isten, és van ereje és hatalma naponként csodát mívelni a mi életünkben. Diós Sándor presbiter Makó, Vörös Hadsereg u. 94. Magamról csak annyit, hogy 71 éves, 5 elemit végzett paraszt ember vagyok. Az írás nagyon nehezemre esik. A stílusbeli hibákért elnézést kérek. A REFORMÁTUSOK LAPJA-nak állandó olvasója vagyok. A f. év 4. számában közölt pályázatot ezzel az írásommal megpályázom. Ha írásom anyagiakban valamit ér, a debreceni Theológiai Akadémiának ajánlom, szíveskedjenek odaküldeni. Atyafiságos szeretettel: DIÓS SÁNDOR 6 8 8 8 József Attila Múzeum adattára 45
