Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)
„MA NEKED ZENGEM ELSŐ SZABAD ÉNEKEM" - Magyar László: Makóról és a makóiakról emlékezik Juhász Gyula. Csöndes, könnyes beszélgetés Espersit Jánosról
22. Magyar László: Makóról és a makóiakról emlékezik Juhász Gyula Csöndes, könnyes beszélgetés Espersit Jánosról Espersit János váratlan elmúlásának legszomorúbb szegedi siratója Juhász Gyula volt, a beteg költő, aki három esztendő óta él önkéntes számkivetésben és nem akar meggyógyulni, nem akar visszakapcsolódni az életbe. Azt mondja, ha nagy ritkán régi ismerős kopogtat be hozzá, hogy semmi köze sincs már az élethez, de az életnek sincs köze őhozzá. Azt mondja, hogy véletlenül maradt csak itt és önkéntes számkivetése türelmetlen várakozás, és hogy legjobb barátja, Espersit János, jogtalanul előzte meg, pedig sohasem volt tolakodó, most mégis elébe tolakodott. Azért nem mindig vergődik ilyen rossz hangulatokkal. Egyre többször csillan föl benne a régi Juhász Gyula, a régi „holnapos". Ilyenkor tele van élettel, érdeklődéssel, hittel, tűzzel. Ilyenkor megfeledkezik arról, hogy beteg, hogy beteg akar maradni, hogy nem akar meggyógyulni. Ilyenkor elárulja, hogy nem veszítette el kapcsolatát az élettel, hogy élesen látó szemmel figyeli a dolgokat és jobban meglát mindent, mint akárki más, életet élő, vagy életet szimuláló „rendes" ember. Ilyenkor tudja, hogy mi történik a nagy világban, elárulja, hogy véleménnyel van a dolgokról, hogy állást foglal, hogy harci tüzek égnek benne. De azért ott marad világoskékre festett, barátságos, meleg szobájában, önkéntes börtönében és talán még a csöndes Fodor uccára nyíló ablakokon sem néz ki. De amikor nem jó a napja, amikor túlsókat foglalkozik önmagával, féltve őrzött, görcsösen megmarkolt betegségével, nem boldogul vele senki. Összeráncolt homlokkal haragos tekintettel üldögél a puha divány sarkában, ha szólnak hozzá, ha kérdeznek tőle valamit, kedvetlenül, tiltakozva legyint keskeny fehér kezével és halkan, szomorúan suttogja bele a levegőbe a halál-vágyát. Ebben a hangulatban nyitottam most is rá az ajtót, hogy Espersit Jánosról, váratlanul elvesztett leghívebb barátjáról kérdezzek tőle egyet-mást. Tudtam, hogy haragszik rám, amiért legutóbb azt írtam róla, hogy meggyógyult, hogy makacs akarattal kapaszkodik csak nem létező betegségébe. — Nem haragszom — mondta bizonytalanul, amikor szó került róla — hiszen anyámnak örömet szereztél vele. De azért nem írtál igazat. Az édesanyja, mindig könnyes-szemű, mindig szelidszavú szent öregasszony, végtelen szeretettel simogatja meg nagy, rossz fia szakállas, durcás arcát. — Igaz volt az, kisfiam, nem vagy te beteg, ha akárnád, már régen meggyógyultál volna. Juhász Gyula nem szól rá semmit, látszik rajta, hogy jól esik haragos arcának a cirógatás, de tekintete szigorú marad, homlokán nem simulnak el a ráncok. Csak akkor élénkül fel, amikor megmondom, hogy Espersit Jánosról szeretnék valamit hallani tőle. Mélyfekete tekintete szomorúan csillan fel. Espersit János nevét halkan, imádságosan suttogja maga elé. És beszélni kezd. Egyre színesebben, egyre élénkebben, emlékezőbben. — Ritka ember volt, talán nincs is hasonló több. Halálhíre nagyon, nagyon megrendített. Irigylem, mert szép halála volt, mert meg tudott halni. Igazszivű jó barátom volt, talán a legjobb barátom. — Nagyon régen ismerem. 1913-ban találkoztunk először Makón, amikor odat kerültem gimnáziumi tanárnak. Návay Lajos, a másik nagyszerű csanádi ember vitMakóra. Sok helyen jártam, sok embert megismertem, de kis helyen annyi igaz em3 33
