Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. A Makói Múzeum Füzetei 23. (Makó, 1979)
„MA NEKED ZENGEM ELSŐ SZABAD ÉNEKEM" - Magyar László: Makóról és a makóiakról emlékezik Juhász Gyula. Csöndes, könnyes beszélgetés Espersit Jánosról
bert, mint Makón, nem igen találtam. Espersit Jánost nagyon megszerettem már ismeretségünk legelső heteiben. Tudtam róla, hogy lelkes híve, apostola a Nagy Györgyféle köztársasági mozgalomnak, hogy tiszta szívvel tud lelkesedni mindenért, ami emberi, hogy rajongó, lelkes barátja a művészeteknek, az irodalomnak. Abban az időben sokat voltam együtt vele és Ligeti Bélával, a Makói Újság akkori szerkesztőjével. Barátságunkat megszakította a háború, Espersit bevonult katonának és csak akkor találkoztunk ismét össze, amikor a háború végefelé hazajött. Juhász Gyula elgondolkozik. Annyi emlék röpköd körülötte, hogy hirtelen nem is tudja szavakba foglalni őket. Valamennyit egyszerre. — Látod — mondja később — milyen beteg vagyok, már a memóriámmal is baj van. Nem jutnak a nevek az eszembe. De azért eszébe jutnak. Kiderül, hogy sokkal jobban emlékszik rájuk, mint én, aki pedig jóval későbben ismerkedtem meg azokkal a nevekkel. Makói emlékeiről beszél ezután, makói barátairól, akik mindig meleg szeretettel ölelték körül, akik között mindig otthon érezte magát, akik valahogy közelebb kerültek a szívéhez nagy, őszinte, meleg szeretetükkel, mint a szegediek. Lassan visszaterelődik a szó Espersit Jánosra. — Az elmúlt évtizedben, — gyorsan hozzáteszi, hogy az „utolsó" évtizedben — sokszor voltam a vendége. Hazavitt magával Kazinczy uccai portájára. Ennél szebb, hangulatosabb, munkára, alkotásra serkentőbb lakást még nem láttam. Dolgozó szobáját engedte át nekem és ebben a meghitt kultúrbarlangban írtam meg a legtöbb dolgomat, kis regényemet, egyfelvonásosomat, novellámat és sok-sok verset. Leírhatatlan és utánozhatatlan kedvességgel vett körül, az életét rendezte át, hogy minél zavartalanabbul dolgozhassak. Ltoljára tavaiy hívott. Egyszerűen eljött értem és vinni akart ismét magával... Ismét elhallgat, könnyes lesz a szeme és alig hallhatóan mondja — Amikor halála hírét olvastam, úgy éreztem, mintha elszakadt volna valami bennem, mintha az egész világ összeomlott volna. Espersit János idealista volt a szó legtisztább, legnemesebb értelmében. Idealizmusa nem is volt erre a földre való és mégis az élet nagyszerű szeretetében nyilatkozott meg. Rajongóan szerette az életet, művésze volt az élet szeretetének és életet látott, érzett minden szépben, irodalomban, művészetben egyformán. Határtalan irodalomszeretete sokszor egészen különös formában nyilatkozott meg. Leírta például Kosztolányival, Babitscsal, Oláh Gáborral folytatott egész levelezésemet, lemásolta Ady Endre összes verseit, jegyzetekkel látta el őket és nagy tanulmányt akart írni róluk. Ügy tudom, hogy regényírásra is gondolt és lehet, hogy tervezett regényét titokban meg is írta. Életében az volt a legmeghatóbb, hogy nem csak mecénás volt, hanem erején felül volt mecénás. Mindig támogatnia kellett néhány művészt, költőt, festőt. Ez lelki szükség volt nála. Ő nyúlt először József Attila hóna alá és szívvel, lélekkel támogatta a vásárhelyiek nagy festőjét, a fiatal Endre Bélát is. — Páratlan ember volt és nagy vigasztalás számomra, hogy ilyen ember is élhet a földön. Ismét hosszú, mély csönd borult ránk. Juhász Gyula révedező tekintettel nézett valahová, messze, talán Espersit János ködbeveszett alakja után... Maroavidck 1929. decem ber 25 : Ha^i Ua-s^s davl. Vir r» ciM aHaiííi ssé^Ky^krEi;. 34
