Kelemen Ferenc: Régi idők – Régi emberek. Karcolatok Makó múltjából. A Makói Múzeum Füzetei 18. (Makó, 1976)

Régi idők - Makói koldusok és más félkézkalmárok a 18. században

RÉGI IDŐK Makói koldusok és más félkézkalmárok a 18. században A mai nemzedék — szerencsére — már nem ismer koldusokat. Csak az idősebbek elbeszéléseiből hallhatott arról, hogy régen, a forgalmas utcasarkokat rongyos és sokszor szerencsétlen nyomorékok szállták meg, akik rimánkodva fordultak a járókelők szánalmához alamizsnáért. Szocialista társadalmunk megerősödésével a házról házra kéregető koldusok is kivesztek, mert öreg, elhagyott vagy magukkal tehetetlen polgártársaink mindnyájan fedelet találhatnak szociális otthonainkban. A kétszáz év előtti feudális világban persze egészen más viszonyok uralkodtak országszerte — így Makón is —, mint ma. Akkor még nem voltak olyan országos törvények, melyek az élet apróbb kérdéseit is szabályozták volna, tehát a városi tanácsra hárult az a feladat, hogy a felmerülő ügyekben intézkedjék. Többször előfordult ugyanis, hogy koldulás érve alatt olyan elemek szivárogtak be a városba, akik a polgárok vagyon-, sőt életbiztonságát is fenyegették. II. József rendelkezésén túl ez az állapot késztette Makó tanácsát arra, hogy 1788-ban, a helyi koldusügyet szabályok közé szorítsa. A város a koldusok felügyeletével két — közbecsülésben álló — férfiút bízott meg, akiknek koldusbíró címet adott, nyílván azért, hogy tisztüket jobb kedvvel és nagyobb súllyal lássák el. Ezek a koldusbírák állították egybe a köztámogatásra szorultak makai jegyzékét, és ügyeltek arra, hogy a kataszterbe fel nem vett vagy idegen koldusok ne rontsák a rászorultak életlehetőségeit. Koldulni tehát csak hatósági engedéllyel lehetett. Az 1788-ból fennmaradt tanácsi jegyzőkönyv körülményesen szabályozza a makai koldusok ügyeit. Eszerint koldulni csak hetenként kétszer — szerdán és szombaton — szabad. Aki más napokon koldulni merészel, azt áristomba kell zárni. A tanács a koldulás ellenőrzésével a két koldusbírót bízta meg, egyet a katolikusok és oroszok (görög katolikusok), egyet pedig a reformátusok részére. A koldusbírók vallása a felügyeltekével azonos kellett legyen. Hogy a koldusok a város minden részében megfordulhassanak, szerdán a katolikusok és oroszok bírájuk felügyeletével a nagyhídon túl (tehát a mai Szegedi utca elejétől északra), az újvárosi és a görögkatolikus részeket járják be, a reformátusok pedig a nagyhídon innen, a bujáki és szentlőrinci, akkori belsővárosban kéregessenek. Szombaton a két csoport helyet cserélt. A keresztény koldusok a zsidó házakat nem látogathatták, mert a zsidók a város kebelében független községet alkottak saját bírájuk vezetésével, és szegényeikről is maguk gondoskodtak. Az említett szabályok még a koldulás módjára is kiterjeszkedtek. Ugyanis a koldusok egyenként nem mehettek be a házakba, hanem csak együttesen, bírájuk felügyelete alatt. Mindkét koldusbíró „pikszist" hordott magával a pénzbeli adományok összegyűjtésére. Ezt a pikszist a heti körút után az illetékes templomi kurátornak kellett átadni, aki ebből alkalmanként 6 krajcárt a templom előtt üldögélő, járni 3