Kelemen Ferenc: Régi idők – Régi emberek. Karcolatok Makó múltjából. A Makói Múzeum Füzetei 18. (Makó, 1976)

Régi idők - Régi bolti és kézműves számlák

nem tudó szegények perselyébe tett, a többit pedig a koldusok között arányosan elosztotta. Mi váltotta ki Makón a koldulás szigorú korlátozását? Nyilván nem a jótékonyság és szegénygondozás hathatósabbá tétele. A korábbi évektől több adat maradt fenn arra nézve, hogy főleg idegen koldusok érdekközösségben álltak az akkor nagy számban garázdálkodó szegénylegényekkel és más félkézkalmárokkal, és azokat tájékoztatták a részükről ismert helyi és vagyoni viszonyokról. Ilyenformán Makón is több, nagyszabású rablás, sőt gyilkosság is történt, melynek bűne több esetben az idegen koldusok lelkén száradt. Az is megesett, hogy koldusruhába öltözött szegénylegények személyesen kémlelték ki a módosabb házakat és tanyákat, mikre alkalomadtán fegyverrel törtek. A nádasokban és pusztákon bujkáló betyárok nemegyszer követtek el lókötést és rablást a csavargó ál- vagy valódi koldusok segítségével. 1787-ben Makó népét is izgalomban tartotta egy efféle bűntett, melynek jegyzőkönyveiből kitűnt, hogy egy koldusnak álcázott szegénylegény, Tari István kikémlelte Vér Antal tanyáját, és pár nap múltán társaival együtt onnét négy szép lovat elkötött. Az erőszakot megakadályozni törekvő béreslegényt, Virág Józsefet pedig leszúrták. Tari nemsokára hurokra került és akasztófán végezte életét. Voltak azonban kisebb, de sok bosszúságot okozó kilengések is, amikbe a házaló koldusok szintén szerepet játszottak. Mivel azelőtt bármely házhoz feltűnés nélkü bemehettek, megfelelő ellenszolgáltatás fejében afféle Ámor-postásoknak is nemegyszer felcsaptak. Ugyanis a szerelmes fiatalok üzeneteit közvetítették, felvéve mindkét féltől az illő honoráriumot. Ezt még talán elnézte volna a szigorú erkölcsű magisztrátus, de azt már kérlelhetetlenül büntette, ha a koldus a szent házasság kötelékében élő személyek közt közvetítette a légyottra hívó üzeneteket. Ilyenkor — ha kisült — a szemérmetlen paráznák mellett a hírhordó koldust is megbüntette. Nem egy jegyzőkönyv tanúskodik ilyen, olykor derűs részleteket tartalmazó bírói eljárásról. Ilyen esetek késztették Makó tanácsát arra, hogy az egyéni kéregetést eltiltva, idegen koldusokat ne tűrjön a város falai között. Csongrád megyei Hírlap, 1962. XI. 11. Régi bolti és kézműves számlák A mindennapi élet apró kiadásairól tanúskodó számlák rövid idő múltán nem érdekesek, de 150—200 év elteltével megragadják figyelmünket, mert a bennük fennmaradt adathalmaz az illető kor gazdaságtörténetének bőven buzgó forrása. Makó város levéltárának anyagából, a XVIII. század végéről származó két ilyen elsárgult írást ismertetünk. Egyik Tömösváry Péter vasárus boltjából 1775-ből, a másik pedig Krajner Ferenc ,,Kováts Mester Ember" műhelyéből 1793-ból való. Tömösváry ,,notá"-jából (számla) például láthatjuk, hogy 1775-ben a vas fontja 6 kr. egy új lópatkó 9 kr, egy vasnyárs 30 kr és egy gyertyatartó 10 kr volt. Papírkereskedés híján a város a hivataloskodáshoz szükséges írópapírt is a vasas boltból szerezte be, ahol egy ,,Tööke" (nagyobb csomag) papírt 4 forintért adtak. A továbbiak során megtudjuk, hogy a „Kapitány és Leidnand urnák" — az itt tartózkodó és házakhoz szállásolt huszárszázad tisztjeinek — nemcsak teljes ellátást nyújtott a város, hanem a lakásaikon szükségessé vált tatarozásokról is gondoskodnia kellett. (A huszártisztek számára szolgáló épületek a Vásárhelyi utca elején, a volt járási főszolgabírói hivatal és lakás helyén állottak.) Különben a három hónapról szóló 4