Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)

HEGEDŰS GÉZA: Pályakép

és hazai hagyományai. Elsősorban Victor Hugo és az idősb Dumas hatása érezhető az egész magyar romantikus színjátékon; mellettük a romantikusan értelmezett Shakespeare, akiben nem a példátlan emberábrázolót veszik tudomásul, hanem a helyzetek és szenvedélyek szélsőségeinek megragadóját; valamelyest Schiller pátoszának visszhangját is kihallhatjuk a kor drámájából, és éppen Dobsánál talán a legerősebb az a Schillertől és Hugótól tanult színpadi publicisztika, amely napi politikai célzásokkal hat a nézők közéleti érzelmeire. Mindezekhez a hatásokhoz érkezett, és Dobsához előbb, mint Szigligetihez, az ötvenes években az ifjabb Dumas erkölcsbíráló hevülete, a drámai mondanivaló társadalmi tézis-szerűsége. A hazai előzmények közül pedig mindenek előtt Kisfaludy Károlyt kell tudomásul vennünk. Nemcsak a magyar vígjáték folytatódik ott, ahol ő elhagyta, hanem a Stibor vajda úrellensége is. Ebben az antifeudális arisztokrataellenességben Dobsa sokkal egyértelműbb, mint a patriarchálisan polgárosodni akaró kisnemesi Szigligeti. A romantikus kortársak között csak Obernyik volt ennyire úrellenes és polgárpárti. Dobsa azonban annyira polgári, hogy utópikus múltja ellenére mindvégig idegen marad a dolgozó nép tömegeitől. Szigligeti nemcsak a népszínművet találja fel, s habár romantikus idillizálással, de egész életében a közönség tudatában tartja a falu szegényeit, és idővel a Lelencben és az egyébként alaposan elrontott Sztrájkban a hazai proletariátusnak is úttörő ábrázolója lesz. Dobsának ennél sokkal szűkebb a világa: gonosz arisztokratak, derék polgárok, léha léhűtők, ütődött kisnemesek és vérengző történelmi alakok kavarognak nála, s olykor igen fordulatosán, nem egyszer szellemesen csevegnek, vagy szörnyű szenvedélyeikben karddal, pisztollyal, méreggel irtják egymást. De ne feledjük el, hogy javarészt nemesek és polgárok ültek a színház nézőterén. Szüntelenül úgy vették tudomásul, hogy róluk szól mindaz a mulatságos vagy vérgőzös történet, amelyet Dobsa elébük tár. A nemzeti elnyomatás éveiben ugyanúgy izgatta őket a nemzeti múlt, mint a szerzőt. A közbajok közepette nevetni akartak mások kellemetlenségein. Ez volt a titka annak, hogy alig néhány hónappal a világosi nemzettragédia után, Haynau vérengzéseinek közepette olyan sikere volt Szigligetibohózatának, a Liliomfinak, és Dobsa súlytalan vígjátékának az Öcsém házasodjál!nak. Ezzel a komédiával lépett Dobsa a népszerű szerzők sorába. Ettől kezdve úgy szólván évenként új művel jelentkezik, sikert siker követ; majd 1855-ben, amikor bemutatják a IV. Lászlót, már a kritika is úgy tartja nyilván, mint a legjelentékenyebb élő magyar drámaírók egyikét. Mifélék ezek a drámai művek és mi volt sikerük oka? Egy teljesség igényével készülő monográfiában — amilyet sohasem írtak Dobsa Lajosról — az lenne a helyes módszer, ha évről évre sorravennők drámáit, s alapos elemzéssel mutatnók ki forrásaikat, szerkesztési módjukat, jellemábrázolásának erényeit és hibáit, nyelvezetét, így mutatván ki az elért esztétikai eredményeket, és azokat az okokat, amelyekért a drámák a korabeli sikerekből drámatörténeti emlékké haloványodtak. Az eddigi két rövidebb terjedelmű tanulmány

1 ezt a keletkezési sorrendet követi. Ezeken kívül Galamb Sándor foglalkozik drámai történeti művében Dobsa drámáival. Az eddigi legérdekesebb tanulmány Péter Lászlóé

2, pedig csak a publicista politikus Dobsával foglalkozik, aki alighanem fontosabb alakja a magyar irodalomtörténetnek, mint a drámaíró, tehát nála szó sincs a színpadi művek műnembeli rendszerezéséről. Ügy hiszem egy ilyen rövid lélegzetű összefoglalásnál helyesebb, 1 ÉLŐ Gabriella: Dobsa Lajos színművei. Bp. 1912. D1ÓSZEGHY András:Rotaresti Dobsa Lajos. Makó 1927. Csanádvármegyei Könyvtár 11. 2 PÉTER László: Dobsa Lajos, Marosvidék, 1959. szeptember, 39—47.1. 23