Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)

HEGEDŰS GÉZA: Vígjátékok

ha nem a kronologikus sorrendet követjük, hanem típusok szerint csoportosítjuk a Dobsa-drámákat. így előbb vígjátékairól lesz szó, majd komor hangvételű társadalmi drámáiról, végül történelmi tragédiáiról. Vígjátékok Az Öcsém, házasodjál! című komédiát 1850. májusában adták először a Nemzeti Színházban. Az utókor számára szinte elképzelhetetlen, hogy ezekben a nyomasztó hónapokban egyáltalán valakinek is kedve volt nevetni. A valóság azonban az, hogy a közönség vígjátékot igényelt, még hozzá olyat, ami óvatosan kerül minden komoly kérdést. Szigligeti Liliomfija nemrég volt siker. És most következett egy komédia, amely mintha egyenes folytatása volna Kisfaludy vígjátékainak, de még annyi közéleti célzás sincs benne, mint a Kérőkben. Holott a tévedések, a naiv cselszövések is a Kérőkre emlékeztettek. Egy két-balkezes bajkeverő felsülésének bohózata a játék. Mondanivalója semmi, célja nevettetés, személyei sablonok. Csak éppen igen jól szerkesztett, és ami még fontosabb: a dialógusai mesterien fogalmazottak. Az az egész magyar kisnemesi világ, amelyben játszódik, ütődött alakok társasága. És ez a nagy különbség a Kisfaludy-mintaképtől: Dobsa kigúnyolja a magyar nemesi világot. És a magában, céljaiban csalódott kisnemesi világ együtt nevetett az általános szomorúságban a szerzővel. Még ugyanabban az évben — 1850 novemberében — már második vígjátékát is bemutatják Világismeret címen. Ez utóbb, mint Pacsuli világismerete jelent meg. Nyaralói komédia, szabályos franciás három felvonásban. Két szerelmespár félreértésekkel teljes kalandja reggeltől délig, középpontban cselekménybonyolítóként Pacsulival, az ingyenélővel, aki ugyanúgy egyenesági utódja az antik vígjátékok parazitájának, mint ahogy egyenesági elődje a modern tarhásoknak. Van valami kisfaludys ebben a vígjátékban is, cselekménye némikép rokona a Csalódásoknak, de Kisfaludy nemesi világa helyett ez francia mintájú hazai polgárvilág, amilyennek a reformkor óta az irodalom a polgári világot igényelte. Nálunk ugyanis, ahol a polgári haladást is jórészt a nemesi értelmiség képviselte, a polgári élet eszményeit és modelljeit a valóságot megelőzve az irodalom gyártotta ki, főleg a drámairodalom: Czakó, Obernyik, Hugó Károly mutatta be a nézőknek, hogy kellene polgárnak lenni. Pacsulinak és környezetének balatonfüredi élete, csevegéseik stílusa, a mögöttük kirajzolódó általános életforma azonos volt a nézők vágyaival. Mint ahogy az a békés, gondtalan, könnyed mindennaposság, ahogyan ezek a nyaralók élnek közvágykozás volt a megalázott, szorongásokkal teljes országban. Pacsuliék felszínes léte szebbnek tűnt minden meseországnál. A dialógusok választékos magyar nyelve üdítően hangzott a valódi társalgások akkori latinosságokkal és franciásságokkal terhelt magyar-német keveréknyelve mellett. Ebben az első két vígjátékban már teljesen kifejlődött Dobsa legkétségtelenebb irodalmi erénye: a lebilincselő és fordulatos dialógus írás. Személyei nem sokoldalú jellemek, de párbeszédei élő beszélgetések. Cselekményei gyakran nagyon is jelentéktelenek, de pergő bonyolításuk biztos kezű mesterre vall. A vígjátéki indulás után, most már elismert íróként komoly tárgyak felé fordul. Legközelebb csak 1856-ban ír vígjátékot egy színházi pályázatra. Egy nő, akinek elvei vannak a címe, egy felvonásos. Pályadíjat nem nyert, de sikerrel adták elő. A franciás cselekménytömörítés mesteri kis darabja. Hőse a férfiakban csalódott Kételyiné, aki elvből nem akar újra férjhez menni, de elvárja, hogy tessék a férfiaknak. A két vetélkedő udvarló különböző trükkökkel igyekszik megnyerni, végül is az győz, aki öngyilkosságot színlel, s amikor kiderül, hogy mégis él, valódi öngyilkossággal fe24