Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)

HEGEDŰS GÉZA: A színműíró - HEGEDŰS GÉZA: Az idő rostájában

Lajos osztozik a nála jelentékenyebb írók egész sorával, hiszen a nagy minta- és példakép Victor Hugónak a legtöbb drámáját sem lehetne ma úgy előadni, hogy köznevetséget ne keltenének. Még ő is, a romantika főfőalakja is csak néhány legsikerültebb drámájával állta ki a múló idő próbáját. (Hugo lírai és epikus költészete más kérdés, és megint más regényeié: A nyomorultak maradandóan a legnagyobb regények közé tartozik, és mint költő a világirodalom legnagyobbjainak egyike, de a drámákat jobban befolyásolja a napi ízlés esetlegessége. Annál csodálatosabb a nagy görög tragikusok, Shakespeare, Moliere, Racine, Schiller, Ibsen minden korokat átvészelő időszerűsége). És ha felsorakoztatjuk Dobsa drámaírói kortársait: Czakó Zsigmondot, Obernyik Károlyt, Hugó Károlyt, Tóth Lőrincet — hát valamennyiükről ugyanazt állapíthatjuk meg: kielégítették a kor pillanatnyi ízlés-szükségletét, de menthetetlenül irodalomtörténeti emlékekké avultak, s még a legnépszerűbb — és legszínszerűbb! — Szigligeti Ede is több, mint száz színjátéka közül alig féltucatnyival élte túl a következő emberöltőket. A cesurát körülbelül Csiky Gergely társadalmi drámáinak kelténél kell megjelölnünk. Ott kezdődik el, ha nem is a szoros értelemben vett realizmus, de legalább is a realizmus igénye a színpadon. S ettől kezdve nemcsak szakadatlan a fejlődés útja a mai hazai szinház-dráma művészetig, hanem menthetetlenül avultnak is tűnik, ami előtte volt, leszámítva a Bánk Bán vagy az Ember tragédiája méretű kortalanokat. (Még a Csongor és Tünde is lírai szépsége és nyelvi gyönyörűségei miatt halhatatlan, mintsem drámaisága vagy színszerűsége folytán). És ha egy-egy Csokonai vagy Kisfaludy komédiában érzékeljük is a mű és a stílus patinás báját, egyben maga az avultság is derűt ébreszt. (Ezért lehet ezekből a Csiky előtti emberöltőkből kizárólag vígjátékokat feleleveníteni és soha tragédiát, mivelhogy a tragédiában is menthetetlen mosolyt — rosszabb esetben gúnyos nevetést — keltene az avultság. S ez megintcsak nem vonatkozik a nagyon ritka igazi remekművekre, Bánk Bánra, Az ember tragédiájára, és a múlt idők homályából Bornemissza Elektrájára; de még magának Vörösmartynak a tragédiái sem állták ki az avító emberöltőket, és a Czillei és a Hunyadiakat is csak alapos dramaturgiai műtét segítségével lehetett színpadképessé tenni; ám próbáljuk csak ki dramaturgiailag legjobb tragédiáját, a Marót báni újra elővenni — nyelvi varázsa ellenére sem lenne ízlésünk számára komolyabban vehető, mint mondjuk Dobsa legjobb történelmi drámája, a IV. László). Dobsa tehát nem egyedül vált sikeres szerzőből drámatörténeti emlékké, vele avult egész nemzedéke a nála nagyobbakkal és a nála jelentéktelenebbekkel. S együtt példázzák annak a kornak irodalmi-színházi közízlését, amelynek népszerű szerzője volt. Amikor tehát őt idézzük, egy nemzedék magyar színházbajárójának emlékét idézzük, egy nemzedékét, amely nagy hagyományokat hordozott, és amikor megtagadta hagyományait, szükségképpen ízlést is változtatott. Dobsa pedig ragaszkodott hagyományaihoz is és nem változott ízlésében sem, vagyis stílusában sem. Ezért érhette meg saját elavulását. S habár alig félévszázaddal Dobsa halála után az ő eszméi időszerűbbekké és megvalósíthatóbbakká váltak, mint valaha, a politikaitársadalmi hagyományokkal nem éledett fel a hajdani kiábrándulás folytán érvényét vesztett stílus: a XIX. század romantikájából csak a romantikán túllátó legnagyobbak maradtak életben vagy kelthetők új életre. Az a derékhad, amelynek oly jellegzetes alakja Dobsa Lajos, megmarad ízlésdokumentumnak. De mint ilyen, fontos tanúság és tanulság. Ez indokolja, hogy születése 150-edik évfordulóját oknak és alkalomnak lássuk színműveinek felidézésére. 19