Hegedüs Géza – Péter László: Dobsa Lajos emlékezete. A Makói Múzeum Füzetei 13. (Makó, 1974)

PÉTER LÁSZLÓ: A győztes köztársaság

A győztes köztársaság A hatalom a reformisták kezébe került. Megalakult az ideiglenes kormány, amelynek külügyminisztere és tényleges feje a költő és történész Lamartine, a girondisták dicsőítője volt. Nem az ő érdemükként, hanem a győzelem másnapján, február 25-én lezajlott fenyegető munkástüntetés hatására nyilvánította Franciaországot köztársasággá a kormány. S ugyancsak ennek az erőnek sikereként kényszerült elismerni az ideiglenes kormány a munka jogát. A munkásság helyzetének megjavítására pedig kormánybizottságot létesítettek. Hogy ez a bizottság később munkaképtelen lett, s csupán a kérdések elodázását, szabotálását szolgálta, azt Dobsa Lajos akkor még nem tudhatta. O — még mindig benne élve a forradalom lelkes mámorában, s a fejlettebb francia vizsonyokat minduntalan a hazai elmaradottsághoz viszonyítgatva — el volt ragadtatva a forradalom sikerétől és eredményétől. Dicséri a franciák munkásvédelmi rendszabályait, s velük szembeállítja a hazai állapotokat: „Mi szeretnők a jó munkát, de arról nem gondoskodunk, aki azt csinálja. Mi cifra beszédeket fecsegünk a szélbe a haza fölvirágzásáról, azonban csak kerülgetjük a tálat, mint macska a forró kását. Külföldön temérdek a jó magyar munkás, kik ott oly boldogok, mint lehet egy olyan ember, kit idegen országba, idegen szokású, érzelmű nemzetek közé kergette mostoha sorsa, s ezen emberek mohón nyelik el az odavetődött hazájokbeli hírlap minden hasábjait, és elolvassák sorait, megrágják annak minden betűit, és lesik, mikor jön már a messiás, ki őket megváltaná e hosszas száműzetésből? Mikor érik már oda nemzetök, a magyar, hogy átlássa, miszerint ipar nélkül tengődhetik, de nem állhat föl országa! Mikor jön már az a hírlapi szám, mely ne csak utópiák-, de tényekben mutatná e nemzet haladását? Mikor érkezik már, ha nem egyéb, legalább a főbotrány: a céhek eltörlése. És várnak. És elérkezik hozzájok a szabad sajtó híre, és a boldogtalan ábrándozok egymás nyakába borulva örömkönnyüket sírnak. Megjön a második szám, a harmadik, s ott látják a 12 pontot — és a balgák villogó szemekkel keresik az őket érdeklő pontot e 12 között, s mert hiába keresik, tehát újra várnak. A hírlap száma teli miniszteri kinevezésekkel, de a munkás állapota javításáról semmi..."

4

6 Páratlanul áll a magyar szabadságharc és forradalom irodalmában Dobsa Lajosnak ez a figyelmeztetése. Talán ő az egyetlen magyar, aki a 12 pontot balról bírálja: hiányolja belőle a munkásság helyzetének megkönnyítésére irányuló javaslatokat. Dobsa volt az első magyar író, aki tudatosan képviselte a városi munkásosztály politikai követeléseit, úgy, amint azt a hazainál fejlettebb francia társadalomban, Párizsban megtanulta. Tudni kell, hogy Dobsa Párizsban szoros kapcsolatot tartott az ott élő mintegy 2—300 magyar munkás szervezetével. A hazai céhrendszer, az alacsony bérek és a rossz bánásmód miatt kivándorolt magyar munkások egylete a legöntudatosabb magyar proletárok szervezete volt, melyet 1846-ban, külföldi útja során, Táncsics Mihály sem mulasztott el fölkeresni. A fejlettebb tőkésviszonyok, a kialakult magyar proletariátussal való testvéri kapcsolat emelte föl Dobsa Lajos eszmei tisztánlátását ezekben a napokban olyan magaslatokra, amelyekre a hazai viszonyok elmaradottsága, kuszáltsága, a hazai munkásosztály fejletlensége következtében még a márciusi ifjúság legjobbjai sem emelkedhettek. S minthogy a hazai viszonyok még éretlenek voltak e problémák fölismerésére, érthető, ha Dobsa Lajos figyelmeztetése a hazai földön pusztába kiáltó szó maradt. Mégis igen jellemző, mert jól mutatja, hogy Dobsa — bár egyesegyedül — fölfedte a magyar szabadságharc egyik lényeges hibáját. Ez is mutatja, hogy Dobsa Lajos a kor egyik leghaladóbb 4

6 Uo. 62.1. 10