Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2005 (Szeged, 2006)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - Ferkov Jakab: Adatok a Mohács környéki halászathoz

Természetesen az ismertetett „paraszthalászati módokat" tiltották. A hatóság üldözte, ezért többnyire az éjszakai, a koraesti vagy hajnali órákban űzték, „amikor nem jártak a zsandárok". A szigeti tanyákon mindenhol tartottak ún. csúnt, csunukot, fatörzsből kivájt úszóalkotmányt. Hossza változó, a szélessége pedig kb. 80 cm. A nagyobbaknál középen egy összetartó rekeszt is kialakítottak. Anyaga általában fűzfa. Ezzel az eszközzel csak a mocsaras vizeken illetve kisebb csatornákban közlekedtek, mégpedig úgy, hogy egy hosszú póznával tolták skicázták - a csunukot. A fogott zsákmányt hazavitték, de általában a szomszédoknak is jutott belőle. Nem volt ritka, hogy a malacokat is apróbb hallal etették, de ezzel vigyázni kellett, főleg a hízóknál, mert a sok hal megárthatott. A kifogott halat különféleképpen készítették el. Legismertebb ételek a halpaprikás vagy halászlé, a különféle módon elkészített sülthal, rántotthal, a halpörkölt és a halleves. A halleves vegyes halból készült, de főleg csukából és keszegből, sok hagymával, gyakran egészben beletéve, fokhagymával együtt, megpaprikázva és megborsozva. Nem darált-, hanem hüvelyespaprikát tettek bele. A tésztát sem külön főzték ki, hanem belefőzték a levesbe. Bablevesben is főztek halat. A halat sütés előtt először besózták és állni hagyták egy kis ideig. Utána paprikás lisztbe tették, de sohasem panírozták, majd forró zsírban kisütötték. Különösen újhold péntekjén ettek halat, mivel ez a mohácsi sokacok fogadott ünnepe volt. Ezen a napon böjtöltek és a halat nem zsírban sütötték meg, hanem tejfölben és nem is lisztezték meg, csupán megpaprikázták. Ekkor nem is dolgoztak. Ilyen sülthalat vittek magukkal az útra is, amikor a máriagyüdi búcsúba mentek. A mohácsi halászok többsége kálvinista magyar volt, ezért a piacon többnyire az ő feleségeik árulták a sült keszeget. Halszárításra illetve halsózásra a mai adatközlők már nem emlékeznek. A Kanizsai Dorottya Múzeum irattárában van egy adat Ete János, volt múzeumigazgató gyűjtésében, amely azt bizonyítja, hogy az 1800-as évek végén még szárították a halat a mohácsi sokacok.

20 Összefoglalásként talán elmondhatom, hogy a vizsgált térségben a halászat mindenkor nagy jelentőséggel bírt és az itt élő emberek ki is használták a vizek és környezetük adottságait. Alkalmazkodtak hozzá és úgy tudtak vele együtt élni, hogy a tiszteletet is megadták a folyónak. Ugyanakkor az is világos, hogy a vizek átalakulásával/átalakításával, ezzel együtt a halmenynyiség megcsappanásával a halászat korábbi jelentőségét nagymértékben elveszítette, módszerei átalakultak. KDM. Néprajzi adattár 035.