A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 5. (Szeged, 2009)

II. fejezet - Milyen lehetett az általunk vizsgált DK-Kiskunság a török-kor előtti időkben - Ami biztosan kizárható - Zárt erdők, fenyvesek, kiterjedtebb tölgyesek

Milyen lehetett az általunk vizsgált DK-Kiskunság a török-kor előtti időkben Ami biztosan kizárható Zárt erdők, fenyvesek, kiterjedtebb tölgyesek Az erős központi hatalom idején az erdők zöme az Árpád-házi királyok erdőispánságaihoz tartozott (Csőre 1980). Ilyen szervezet a Dél-Kiskunságban nem volt, ami valószínűleg a zárt erdők hiányára utal. (Természetesen ettől még kisebb bozótosok és láperdők lehettek, sőt a recens élőhelyekből kiindulva, minden bizonnyal voltak is errefelé.) Némely rekonstrukcióban (a hivatkozásokat szándékosan mellőzzük) felmerül ugyan, hogy a Kiskunságot (vagy annak egyes részeit) a török hódoltság előtt kiterjedt fás vegetáció borította, ám erre nincs egyértelmű bizonyíték. Bár az oklevelekben szereplő helységek beazonosítása nem könnyű feladat, segítségükkel hasznos információkhoz juthatunk. Nézzünk erre néhány kiskunsági példát. 1055-ben I. Endre legelőterületet adományozott a Duna-Tisza között a tihanyi apátságnak. A terület részletes leírása 1211-ből való (idézi Bálint 1998). Az oklevélben olvashatjuk, „meta in qua est pinus, Fenues,...in alia est pinus" (Győrffy 1987). Merész dolog lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy a Kolon-tó környékén fenyvesek tenyésztek. A Pinus (ami egy fenyő nemzetség -genus- név), mint arra Győrffy (1987) is rámutat, esetünkben a közönséges borókára (Juniperus communis) vonatkozik. Ez a növény a Kiskunmajsa-Kiskunhalas vonaltól északra fontos társulás-alkotó. Kevert állományai (borókás-galagonyás) az ún. „illancsi típusú" buckák (Tóth 1979). A homoki kocsányos tölgyesek lehetséges állományfejlődési sora Majer (1968) szerint a következő: homoki legelő, fehérnyaras borókás, borókás fehérnyaras, tölgyes fehérnyaras, homoki kocsányos tölgyes. Ez így legfőbb a „boróka-vonaltól" északra fekvő részeken valósulhatna meg, de ott sem mindenütt. A buckaközi fás vegetációra (pl. a Dabas-ócsai „turjánvidék" erdeire) ugyanis a láperdők valamely szériesze a jellemző. A gyöngyvirágos és a pusztai tölgyes (legalábbis Kecskeméttől délre) a buckahátakon és a buckaközök többségében —eltérő okok miatt— legfeljebb hipotetikus zárótársulásnak tekinthető. E kérdésben maximálisan egyet lehet érteni Győrffy György és Zólyomi Bálint (1994) véleményével, miszerint