A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 3. (Szeged, 2003)
I. fejezet A természettudományi gyűjtemény - A hőskorról és trendjeiről - A Budapest-centrikusság kialakulása és annak hatása a vidéki természettudományos múzeológiára (1880-1910)
A Budapest-centrikusság kialakulása és annak hatása a vidéki természettudományos múzeológiára (1880-1910) A korai időszakban (1800-as évek vége -1900-as évek eleje) a rovarfauna determmálása magyar határozók híján csaknem kizárólag német nyelvű könyvekből történt. Ilyen például a Seidlitz tollából 1891-ben Königsbergben (Kalinyingrád, Oroszország) megjelent, az erdélyi faunát ismertető Fauna Transsylvanica. A mű tartalmában és formájában a későbbi nagy faunamunkák (Ganglbauer 1892-1904, Kuhnt 1912 és Reitter 1908-1916) egyik előfutára. Az irodalmi hivatkozásokból tudjuk, hogy gyűjtőink alapvető forrásmunkának tartották Schaufuss (1916) és Redtenbacher (1874) könyveit is. A Fauna Transsylvanica kivételével a felsorolt határozókban (érthetően) a német, vagy jobb esetben az erősen leszűkített közép-európai régióra találhatók ökofaunisztikai utalások. A magyar rovarász legfeljebb azt tudhatta meg belőlük, hogy milyen mértékű az adott faj előfordulása a német nyelvterület egyes vidékem, és ott miben fejlődik. Ezt gyakran általánosították és így a „ritkaság, vagy gyakoriság" nem a magyar viszonyokra vonatkozott. A kritika nélkül átvett adatok azután többnyire (a szóban forgó rovarrend tüzetesebb hazai revíziójáig) téves következtetésekhez vezettek. Az idegen faunisztikai adatok kényszerű átvétele az alkalmazott rovartan területén szintén szokványos jelenségnek számított, sőt itt „élt" a legtovább. Különösen a rejtett életmódú fajokkal foglalkozó erdészeti szakirodalomban találunk erre szemléletes példákat. Európai összefüggésben szemlélve a történéseket megállapíthatjuk, hogy az 1800-as évek végén és a századfordulón a német erdészeti rovartan klasszikusai óriási ismeretanyagot halmoztak fel. Müveikkel olyan szintézis lehetőségét teremtették meg, amely mind az erdészeti rovartant, mind az erdővédelmet új alapokra helyezte. A régóta esedékes feladatra Karl Escherich vállalkozott. A közép-európai erdei (erdészeti leg jelentős) rovarokról írt háromkötetes műve (Escherich 1914, 1923, 1931) napjainkra sem veszített aktualitásából. Közép-Európa keleti határát Escherichnél (is) minden bizonnyal Ausztria jelentette, mert magyar, vagy egyéb, kifejezetten a Kárpát-medencét vizsgáló faunisztikai munkákra sehol sem hivatkozott. így érthető, hogy az általa kártevőnek tartott fajok egy része nálunk kifejezetten ritka, mások jószerivel elő sem fordulnak. A külhoni minősítés - figyelmen kívül hagyva a hazai faunakutatás eredményeit - az erdészeti tankönyvekben hosszú ideig fennmaradt. A nálunk faunisztikai ritkaságnak számító „kártevők" módszeres ismertetése még a monografikus igényű Győrfi-féle (1957) „Erdészeti rovartan"-ban is megtalálható. A tűlevelű fákban fejlődő cincérek (Cerambycida) közül ekképp vált Magyarországon erdészetileg jelentős károsítóvá a Callidium aeneum, a Monochamus