A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 2. (Szeged, 1999)

Vetyehát - Vetyehát madár /Aves/ faunája

Adatok a XVIII. századtól a XX. század közepéig Az egykori Tisza ártérre lokalizálható első hitelesnek tekinthető madártani adatok 1732-ből származnak. Bél Mátyás (1732/a) Csongrád megye természeti leírásánál viszonylag részletesen ismerteti a folyó menti vízi világ vadászatilag jelentős madarait. Az egykori felmérő csónakon elég alaposan bejárta a szóban forgó részeket (Zombori 1984). A terület centrális helyének számított a Marostorkolat erekkel átszőtt mély fekvésű teknője, így a hasonló biotópok elvéből kiindulva a Tisza-menti adatok orientáló jellegűek. Egyet kell értenünk Paszlavszky József (1918) megjegyzésével, hogy Bél Mátyás nem volt az állattanban különösképp járatos. Ugyanez vonatkozik az adatszolgáltatóra is. Ennek tudható be, hogy a leírás nem mindig említ egyértelműen azonosítható fajokat. Az állatok jelentős hányadánál egy vagy több genussal átfedhető „vadász taxonokkal" kategorizál (például gémek, ludak, récék, szalonkák). Föltehetően tájékozatlansága miatt hagyatkozik gyakrabban a vadászok és halászok elbeszéléseire. Ez a megközelítési mód kétségkívül szerencsésnek tekinthető, mert az adott korban a környéket jól ismerő lápi emberek tudománya hitelesebb volt, mint a hazai szakkönyvek. Elég csupán a meseszerű fordulatokban bővelkedő Miskolczy Gáspár-féle (1702) „Egy Jeles Vadkert"-re gondolni. Az egyes fajok és genusok azonosítását megkönnyíti, hogy a leírás latin nyelven készült. A korabeli népi elnevezéseket sokkal nehezebb lenne konkrét fajokra vonatkoztatni. Természetesen a kettős nomenklatúrát nem kérhetjük Bél Mátyástól számon mert a binominális nomenklatúra jóval később terjedt el. Először Kari Linné használta a „Systema Naturae" 1758-ban megjelent 10. kiadásában. Mindezek ismeretében célszerű a szerzőt szó szerint idézni: „Vízi és szárazföldi madarak éppen ilyen nagyon szeretik a mocsarakat és nádasokat. Egyes fajokból és fajzatokból olyan sok van, hogy néhol szinte beárnyékolódni látszanak tőlük a vizek. Szárcsák (fulicas) és tavi tyúkok (gallinarum lacustnum) szűnni nem akaró látványa után szalonkák (ficetularum), vadludak (ansarum), récék (anatum) és gémek (ardearumque) legkülönbözőbb fajai (seminia) kerülnek szem elé. Bámultuk a madarakat, ahogy számtalan rovarként elborították a mocsarak és holtágak partjait és egyetlen puskalövéssel is sok szalonkát (ficedulas) és más nemes madarat ejtettünk. De e vadlúd- (anserum) és récetömeg (anatum) inkább kárt, mint hasznot hoz a telepeseknek. Gyakran ugyanis nagyszámban jönnek elő és megszállják a földeket, nagy kárt téve lelegelik a gabonát, a vetést. A nagyobb mezei madarak mellett a kisebbek is társulnak hozzájuk. Az utóbbiakhoz soroljuk a seregélyeket (sturnos), a pacsirtákat (aludas), fürjeket (cothurnices) és foglyokat (perdicesque) amazokhoz a fácánokat (tetraones), a darvat (grues), a túzokot (otídes) és az ezeknél valamivel kisebbeket amiket magyarok rezneknek neveznek (vox Reznek notât)."